Két napig igazi tél volt. Végre. Ma már sokan nem is tudják (vagy elfelejtették), mi az az igazi tél… amikor a hőmérő higanyszála nappal sem kúszik -10 C° fölé, de éjjel eléri a -25 C°-t is. Amikor a kocsit minden reggel ki kell ásni a hóból, amikor a folyók háta befagy, főleg a mellékágakban. Amikor mindent fehér takaró borít, és hógolyózhatsz vagy építhetsz bármennyi hóembert és hóvárat, mert még utána is marad még legalább 20 centi hótakaró a szánkózáshoz.
Amikor én születtem, 1984 novemberében, derékig ért a hó szinte egész Pest megyében. És senkit nem lepett meg, senki nem esett kétségbe. Mert akkor ez volt normális. Az emberek nem vágták magukat pánikolva a kocsikba, hogy hat mázsa konzervet, lisztet és cukrot halmozzanak fel. A buszok nem maradtak ki. A híradó nem gerjesztett pánikhangulatot, hogy jaj, most mi lesz. Az utakért felelős cégek nem kértek türelmet, nem hivatkoztak arra, hogy ez a rendkívüli helyzet meglepte őket, nem voltak felkészülve a havazásra…(Mikor legyenek felkészülve, ha nem télen?) A lányok nem jártak rövidnadrágban vagy szoknyában magassarkú csizmával, mert lábukat törték volna a jégen, és/vagy megfagytak volna. A pufikabát, a kezeslábas, a hótaposó, a pamut harisnyanadrág megszokott ruhadarabok voltak. Az időjárás nem engedte, hogy a divat diktálja az öltözködést.
Nekem ez jelentette az igazi telet. Megértem és beletörődtem, hogy ezt már nem fogom visszakapni: változik az éghajlat, globális felmelegedés és a többi. De a két centis hó, meg a -6C°, ami másokból sipítozást vált ki, számomra még ijesztgetésnek is kevés. Nekem nem ez jelenti a fehér karácsonyt.
Fehér karácsony
1989-et írtunk, nemrég múltam ötéves. Tél volt, igazi tél. December 24-én reggel izgatottan keltem, és ez az izgalom már csak fokozódott. A délelőtt persze, ahogy ilyenkor szokásos, alig akart eltelni. Segítettem Apának ellapátolni az éjjel lehullott havat a járdáról: ő lapátolta, én meg a maradékot söpörtem. A jó kis testmozgás a friss levegőn hamar meghozta az étvágyunkat. A korai ebéd után segítettem Anyának bepanírozni a halat, miközben ő a halászlére és a töltött káposztára koncentrált. Apa a fél délelőttöt fenyőfatalp- és égősor kereséssel töltötte, a fél délutánt pedig azzal, hogy belefaragja a fát a talpba.
Ebéd után következett a fürdés, szép ruhába öltözés. Két óra körül megjött nagyapám. Míg Anya a konyhában végezte az utolsó simításokat, addig Papa, Apa és én hármasban díszítettük fel a fát. A díszek nagy része saját készítésű volt: vagy az óvodában csináltam, mint például a só-liszt gyurmából készült és lefestett figurák; vagy Apával farigcsáltuk otthon, mint a kartonpapírból kivágott és alufóliával bevont (tehát ezüstnek kikiáltott) csillagok. A csúcsdísz is ilyen ezüstpapír csillagból készült. Persze voltak félve őrzött üvegdíszek is: csodálatos piros-fehér-arany gömbök, harangok, kéményseprők és hóemberek. Nem műanyagból készültek, mint a mai 600 Ft/ tucat gömbök, hanem igazi, hajszálvékony, törékeny üvegből, kézzel festve. Ezeket egy régi pohárkészlet dobozában őriztük egész évben, a szekrény tetején, biztonságban. A fára is csak utoljára kerültek fel: mintegy végső simításként, óvatosan helyezte fel Apa őket. A díszítés csúcspontja volt, mikor megengedte, hogy egyet, egyetlenegyet én is feltehessek. Mire végeztünk, megérkeztek Keresztanyámék is, unokatestvérestől. Körülálltuk a fát -ami alá időközben számomra rejtélyes módon bekerültek az ajándékok is-, és nagyapám elkezdte énekelni a Mennyből az angyalt, tiszta, mély, zengő, mégsem tolakodó hangján, mi pedig becsatlakoztunk. Ezt a pár pillanatot vártam egész évben, újra és újra: a szüleimet, Papát, Keresztanyuékat. Azt az összetartozást és békét, amit az együtt éneklés alatt lehetett érezni, ahogy ott álltunk a szobában a fa körül. Nekem ez volt a karácsony.
Aztán jött az ajándékbontás. Maga a karácsonyi ajándék hagyomány, hiszen már a háromkirályok is vittek ajándékot a Kisjézusnak. A karácsony mégsem az ajándék körül forgott, nem a gazdagság volt a lényeg, hanem a Család, a Szeretet, az Együttlét. Bennem soha nem merült fel, hogy mit kérek karácsonyra. A mai napig nem is értem, hogy hogy lehet bármit is kérni. Nem erről szól, nem szabadna, hogy erről szóljon az ünnep.
Nálunk egyébként hagyományosan a hasznos ajándékoké volt ezen a ponton a főszerep: pulóver, csizma, kabát. Emellett azért törekedtek rá a szüleim, hogy nekem, gyereknek jusson azért valami szórakoztató is: egy-egy mesekönyv vagy apró játék is várt a fa alatt.
Ajándékbontás után körbeültük az ebédlőasztalt (amit csak az ilyen nagy családi ünnepekkor használtunk, hétköznapokon mi hárman elfértünk a konyhában is), és elkezdődött az ünnep második felvonása: az Evés. Halászlé, rántott hal, sültek, töltött káposzta, bejgli, habcsók, szaloncukor…
Az asztal körül aztán ment a beszélgetés estig. Nem vita, nem veszekedés, nem burkolt dicsekvések vagy piszkálódások, hanem olyan igazi beszélgetés, emberek közötti kommunikáció. A tévét eszünkbe sem jutott bekapcsolni.
Este aztán keresztanyámék hazamentek, mi pedig a sok élménytől és evéstől eltelten kidőltünk, mint az ólajtó.
Fekete karácsony
Ahogy teltek az évek, nem csak a hó lett kevesebb: sok minden megváltozott. Az izgalom helyét átvette az idegesség. Apám egyre korábban ment le a pincébe karácsonyfa faragás címen, és egyre részegebben jött fel. Volt, hogy már délben le kellett feküdnie, hogy délután még egy picit használható legyen. Anyám egyre ingerültebb volt, a kérései átmentek utasításokba, a készülődés nem öröm volt, hanem kín.
Egyre több volt a kiabálás, egyre kevesebb a nyugalom, a béke. Keresztanyámék is elmaradtak, mert úgy összevesztek Anyával, hogy évekig nem álltak szóba velünk. Nagyapám újra megnősült, az új asszony már nem engedte le, ehelyett mi látogattuk meg őket karácsony másnapján.
Egyre kevesebb volt is az üvegdísz a fán: az évek összetörték őket is, ahogy a szüleimet. Egyre kevesebb lett az ajándék is, az is csak jelképesen. Egyre kevesebb időt töltöttünk a fa körül, mi hárman. Gyorsan elénekeltük a Mennyből az angyalt, megnéztük az ajándékot, aztán menekültünk az üres, hideg csönd elől a karácsonyi asztalhoz, hogy ne kelljen azzal foglalkoznunk, milyen rideg, dísztelen, ünneptelen, boldogtalan ez a nap is. Nem volt Szeretet, nem volt Béke, legfeljebb tűzszünet, pár órára. Igaz, nem volt Család sem.
Vacsora alatt és után ment a tévé, a tipikus karácsonyi filmekkel, mint a Reszkessetek betörők!, vagy a Bunyó karácsonyig.
Mostanság sokakat hallok panaszkodni, hogy miért kell 20 éves filmeket újra és újra minden karácsonykor előcitálni… Nekem ezek a filmek a menekülést jelentették. Segítettek, hogy ne halljam a csöndet. Segítettek, hogy ne azon gondolkozzak, miért is változtak meg a dolgok. Segítettek túlélni a karácsonyt. Ezeknek a filmeknek a mai napig magas a nézettségi szintjük, ami elég elkeserítő, mert azt jelenti, hogy más emberek is filmet néznek a Szeretet és a Család ünnepén. Máshol sincs már beszélgetés, talán máshol is a csönd és a magány töltené be a szobát ezek nélkül a filmek nélkül. Mások is csak túlélnek.
Iskolai karácsony
Sosem értettem, hogy miért kellett a karácsonyt az otthon falain kívülre vinni. Főleg nem az iskolákba és a munkahelyekre. Ez az ünnep nem erről szól. Persze, kell az összetartás fokozása, kell egy kis lazítás, valami, ami túlmutat a hétköznapokon… de a céges karácsonyok helyett lehetne mondjuk céges évzáró buli. Az iskolákban sem baj, ha ráhangolják a gyerekeket az ünnepre… de két dolgot teljesen feleslegesnek, sőt ártónak, demoralizálónak tartok: a karácsonyi húzást és a téli szünet utáni „ki mit kapott karácsonyra” témájú osztályfőnöki órákat.
A karácsonyi húzás még elmegy, ha mondjuk egy baráti társaságban zajlik. Hiszen a szeretet, a hála, az összetartozás barátok közt is megvan, meg kell, hogy legyen, így a baráti ünneplés rendben van. Ilyenkor az apró, jelképes ajándékok emelik a hangulatot. Mivel barátokról van szó, mindenki ismeri a többiek jellemét, igényeit, stílusát, tudja, minek örülne a másik. Vannak közös történetek, emlékek, amikre egy-egy frappáns ajándék jól tud utalni. Viszont egy többtagú társaságnál már nem biztos, hogy mindenkinek belefér, hogy annyiféle ajándékot vegyen/készítsen, ezért jó a húzás: mindenki ad, mindenki kap, mindenki örül és mégsem csak az ajándékokról szól az ünneplés, hanem az együttlétről.
De egy osztály az más. Először is, az osztályokat, ha tetszik, ha nem, nem a szeretet tartja össze. Nem önmaguktól verbuválódnak, hanem mesterségesen, földrajzi és közigazgatási okokból szerveződnek. Nincs olyan osztály, ahol mindenki szeret mindenkit. Nincs olyan osztály, ahol mindenki ismer mindenkit. És nem is azért vagyunk együtt, hogy megszeressük egymást. Keverednek a társadalmi rétegek, a stílusok, a személyiségek.
Óhatatlanul előfordul, hogy valaki olyat húz, akit nem ismer, urambocsá’ nem kedvel. Persze ez még jól is elsülhet: ha fektet bele némi energiát, hogy megismerje a kihúzottat, még arra is rájöhet, hogy sok bennük a közös, tehát egy ilyen manőver közelebb is hozhatja egymáshoz az embereket. De a realista valóság az, hogy ilyenkor a többség keres valami semleges terepet, és letudja az ajándékozást teszem azt egy vicces bögrével. Amikor át kell adni, az neki is és a másik félnek is kellemetlen, hiszen tudják: ez nem személyre szóló, nem egyedi. Nincs mögötte érzelem, érdeklődés, akarat. Ez csak egy kötelező gyakorlat teljesítése, örömtelen.
Ennél is nagyobb probléma a pénz. Egy szegényebb családból származó gyereknek komoly stresszforrás ilyenkor, ha kihúz egy gazdagabb osztálytársat: egyrészt fogalma sincs, mit adhatna, ami a másiknak még nincs. Másrészt mit adhatna, ami az ő családjának kereteibe még belefér, de a megajándékozottnak is érték. Nagyon kellemetlen és csapatromboló tud lenni, a szituáció, mikor a szegényebb kap valami értékesebbet (ami miatt már eleve feszeng), de ő ezt csak egy sokkal szerényebb ajándékkal tudja viszonozni.
De a legnagyobb problémám az iskolai ajándékozással, hogy azt erősíti meg a gyerekekben, hogy a karácsony erről szól: az ajándékról. Hogy ilyenkor adni kell, muszáj, kötelező.
Sokkal értékesebb lenne, ha az iskolai karácsonyi hangulatot inkább dekorációkészítéssel, beszélgetésekkel próbálnák megteremteni. Ilyenkor lehetne osztályfőnöki órán a karácsony valódi értelméről beszélgetni, ráébreszteni a gyerekeket, mi az igazán értékes az életben. Lehet ünnepi dalokat hallgatni, mindenki hozhat valamilyen süteményt, üdítőt, esetleg közösen lehetne apróbb ajándékot készíteni otthonra: potpurris zacskókat, hímzéseket, dekupázst, dekorációkat… Ha mindenképp szükségét érzik a húzásnak, akkor is ki lehetne kötni, hogy csak kézzel készített ajándékokat lehet adni. Ez segítene megértetni a gyerekekkel, hogy az ajándék mit sem ér, ha nem személyes, nem őszinte, hogy a lényeg a szeretet, a barátság, a jószándék kifejezése. És mi mással lehet ezt jobban kifejezni, mint egy olyan tárggyal, amit saját kezűleg készítettünk, amibe időt, gondolatot, fantáziát öltünk?
A másik kellemetlen, értelmetlen és széthúzó erejű dolog a „ki mit kapott” játék. Ez abból áll, hogy a téli szünet utáni első osztályfőnöki órán a tanár szépen végigfaggatja a diákokat, kinek hogy telt az ünnep, ki mit kapott karácsonyra. Sosem fogom elfelejteni ezeket az órákat, annyi nyomorú pillanatot okoztak nekem. Miközben végighallgattam az tucatnyi Nike cipő meg Adidas táska, új síléc és játékkonzol listáját, azon szorongtam, milyen lesajnáló pillantásokat fog eredményezni az én válaszom: kaptam egy pulcsit. Az sem mangos vagy zarás, csak egy egyszerű pulcsi. Szép, meleg, puha. És olcsó. Ami nekem nem baj, hisz a célnak megfelel, de a versenyben ez csak az utolsó helyhez elég. Mert versennyé vált mára az egész ünnep: kinek van több pénze, kinek van több rokona, ki kapott és adott többet, jobbat, szebbet, nagyobbat, drágábbat. Ennyi lett a karácsony: egy hatalmas kiárusítás, egy kirakatünnep, ahol az emberek görcsösen próbálnak beszállni a versenybe, nehogy lemaradjanak. Csak maga a lényeg veszett el valahol útközben…
Amikor nincs karácsony
Tizenhárom lehettem, mikor Anya felfedezte az új szomszédokat, és a velük hozott vallást. A szomszédok barátságosak voltak, kedves, jó emberek, a maguk harsányan vidám és közvetlen módján. És erősen vallásosak, Jehova Tanúi gyülekezetéhez tartoztak. Mikor megismertek minket, látták, hogy a szüleim párharcában én mennyire elveszettnek, nyomorultnak, magányosnak érzem magam, és megpróbáltak megmenteni, a maguk módján: elhívtak a gyülekezetükbe, ahol barátságos, kedves, megértő, szerető emberek vettek körül. Nagyon jó volt, sokat köszönhetek nekik. Egy idő után Anya is észrevette rajtam a változást, és elkezdte érdekelni, mégis miféle szekta csinálja ezt velem. Így ő is elkezdett járni velünk vasárnaponként a Királyságterembe, és ő is jobban lett: visszakapott valamit a régi énjéből, az élni akarásból, és sikerült abbahagynia az ivást és a mértéktelen dohányzást is.
Teltek a hónapok, és egy idő után választás elé kerültem: ideje lenne megkeresztelkedni (ahogy ott mondják: megmerítkezni), hiszen már minden foglalkozáson részt vettem, sokat tanultam, illene tehát kinyilvánítanom, mik is a szándékaim. Hát, én nem akartam belépni. Tetszett sok minden, az emberek, a mentalitás… de nem tetszett a kizárólagosság elmélete. Így én nemet mondtam. Továbbra is el-eljárogattam, de egyre ritkábban, míg lassan leszakadtam. Anya viszont megmerítkezett. Számára ez a vallás egy új élet reménye lett, célt adott neki.
Ettől kezdve viszont nem volt többé karácsony.
Jehova Tanúi szerint ugyanis a Bibliában Isten egyetlenegy eseményre mondta azt, hogy megemlékezésre méltó: az Emlékünnepet az utolsó vacsora évfordulóján, Niszán hó 14-én tartják, megemlékezve az áldozatról, amit Jézus hozott értünk. Minden más ünnep pogány eredetű, Istennek nem tetsző és tilos: se születésnap, se névnap, se karácsony, se húsvét…
Persze nem volt könnyű Anyának keresztülvinnie az akaratát, ami a karácsony megszüntetését illette, Apa erősen tiltakozott. Na nem mintha érdekelte volna őt a karácsony, de ő bármi ellen tiltakozott, ami Anyának tetszett… míg végül Anya győzött. Apa eleinte dacból állított saját fát, később erről is leszokott. Két dolog maradt mindössze a karácsonyból: az ételek és a filmek. Jehova tanúi bojkottálhatják a karácsonyt, de a tévéadók műsorait ők sem tudják befolyásolni, így ha a fene fenét eszik, december 24-26 között akkor is karácsonyi filmek lesznek a tévében. Enni pedig kell ilyenkor is, tehát főzni is kell… Anya is szerette a halászlevet, a rántott halat, és a káposztát, és az sehol nem volt megtiltva, hogy ezeket főzze, tehát a menü is maradt a régi, és így Apa felé is tett egy gesztust a megszűnt faállításért kárpótlásul.
Tehát továbbra is néma csendben ettük a halat és néztük a Reszkessetek betörők!-et.
Kétségbeesett karácsony
Aztán eljött 2005, és Anya beteg lett. Mire beköszöntött a tél, tudtuk, hogy ez lesz az utolsó karácsonyunk vele. Bár a kórházból hazaküldték meghalni, hogy otthon töltse az ünnepeket, pár nappal szenteste előtt visszakerült, mert bevizesedett a tüdeje, és naponta többször le kellett szívni, hogy ne fulladjon meg.
Így a karácsony, legalábbis részben a kórházban telt. Otthon Apával kettesben ismét fát állítottunk. Nem lett előre megbeszélve, kitervelve, valahogy mégis természetesnek, helyénvalónak tűnt. Dacból, akaratosságból, bele nem törődésből. Nem Anya vallásával dacoltunk, hanem a ténnyel, hogy többé nem lesz velünk. Vissza akartuk kapni azt a régi karácsonyt, amikor még minden szép volt, békés, boldog. Valahol azt reméltük, hogy ha megteremtjük a külsőségeket, akkor a többi is jön hozzá. Ez volt az első karácsony, mikor Apa főzött.
Érdekes egybeesés, hogy hosszú évek fekete karácsonyai után először ismét komoly tél volt. Bent Pesten is közel 30 centis hóban tapostunk, otthon viszont volt, ahol a fél métert is elérte. Ez a hó, és vele a fagy sokáig meg is maradt aztán…
Huszonnegyedikén felállítottuk tehát a fát, majd bementünk a kórházba Anyához. Amíg lehetett, vele maradtunk, de már az ébrenlét is nagyon fárasztotta. Többnyire aludt, mi pedig ültünk tehetetlenül az ágya mellett, amíg ismét magához nem tért, és haza nem zavart minket.
Otthon aztán némán álltunk a fa mellett, kétségbeesetten kapaszkodva a reménybe, hogy újra olyan lesz minden, mint régen. Nem lett olyan, soha többé.
Karácsony kettesben
2006 januárjában Anya meghalt. Ebben az évben sok minden megváltozott. Már régebben terveztem, hogy elköltözzek otthonról, de Anya betegsége visszatartott. A halála után azonban már nem bírtam sokáig az értelmetlen harcot apámmal, így májusban felköltöztem Pestre, abban a reményben, hogy új életet kezdhetek, tiszta lappal, elmenekülve a múltamtól. Akkoriban még nem értettem, hogy önmagam elől sosem menekülhetek el.
Egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom magára apámat karácsonykor, így az ünnepekre hazautaztam. Bár minden megváltozott, valójában semmi nem változott. Ragaszkodtunk az apró, beidegződött külsőségekhez, lépésről lépésre követtük az évtizedes menetrendet: faállítás, díszek, ajándék, hal, káposzta, tévé, csend… immár kettesben a magányosok klubjában.
Karácsony pengeélen
Minden lány életében eljön a pillanat, amikor meg kell szerveznie az első olyan karácsonyt, ahol ő a háziasszony. Aki ezt nem élte még át, az el sem tudja képzelni mindazt a stresszt, amivel jár…
Már több, mint egy éve éltem együtt Tibivel, mikor sor került az első közös családi karácsonyra. Nehéz helyzet volt: én Apát nem hagyhatom magára karácsonykor, tehát biztos, hogy vele leszek. Tibi szülei viszont ragaszkodtak ahhoz (jogosan), hogy a fiuk velük töltse az ünnepeket. Mi pedig egymással szerettünk volna lenni. A legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy nálunk, a pesti albérletben gyűljön össze az egész társaság. Apa nálunk is tud aludni, Tibi szülei pedig alig több, mint negyedórányira laktak, tehát nem lesz gond az esti hazajutással. Persze sok vért-verítéket izzadtam, mire ezt a tervet le tudtam nyomni mindenki torkán. Apám 1987 óta nem karácsonyozott máshol, csak a tököli házban, hiszen az az otthonunk. Nem volt könnyű rábeszélni, hogy most szakítsa meg a hagyományt, és jöjjön be. Neki az ez egész teljesen idegen, teljesen új volt, és csöppet sem tetszett. Apám nem az a fajta ember, aki jól viseli az újításokat. De mint kiderült, nem is ő volt a keményebbik dió: Tibi édesanyja nála is nehezebb falatnak bizonyult. Ő ugyanis kifejezetten a saját családja körében kívánta tölteni az ünnepeket: ő, a férje, a fia, én (engem hajlandó volt a családba sorolni), és az unokaöccse, valamint annak barátnője. Gondoltam, kompromisszumkész leszek: jöjjenek ők is, jöjjön mindenki, együtt szép az ünnep.
Aztán jött a szervezés dologi része: mi legyen a menü, ami mindenkinek jó? Én nem tudok halászlevet csinálni, tehát csinálok húslevest ( a marhahúslevesem isteni), lehetne még rántott hal, de a káposzta ismét kilőve… mi az, amit mindenki szeret és megeszik (beleértve a diétázó barátnőt is)? Aztán még a fa kérdése… decemberben fenyőtalpat kapni a világ legnehezebb dolga. Én azt hittem, mindent el fognak önteni a fenyőtalpak, de tévedtem: mindenhol kifogyott a készlet. Aztán a díszek beszerzése… ezekkel eddig sosem volt gond, mindig otthon karácsonyoztam, otthon van dísz is, talp is, a fát is Apa szerezte be mindig. Aztán a kényelem, a desszert, a szaloncukor, közben a takarítás, beosztani, ki mikor mit csináljon…közben Apa kitalálta, hogy halászlé márpedig lesz, majd ő hoz. Emellé még az ajándékok beszerzése… Így leírva ezek nem tűnnek bonyolult dolgoknak, de azt hiszem, aki átélte már legalább egyszer a decemberi szervezkedést, az tudja, mire gondolok. Mégis úgy éreztem, hogy ha nehezen is, de azért megbirkózom a feladattal. Mindaddig, amíg az unokaöccs barátnője ki nem találta, hogy márpedig ők hozzánk nem jönnek, ők Tibianyuékhoz akarnak menni. Erre Tibianyu is kitalálta, hogy akkor menjünk mind hozzájuk… na, nagyjából ez volt az a pont, ahol összeomlottam. Szerencsétlen Tibi itta meg a levét, neki adtam ki magamból mindazt, ami nyomott, ami bántott. Ő lett a tűzfal köztem és az anyja közt, nyelte rendesen a lelki pofonokat mindkét oldalról. Nem voltam hajlandó beletörődni, hogy ennyi szervezés, készülődés után minden összedőljön, és tudtam, Apa sem fog egy vadidegen lakásban, vadidegen emberek közt karácsonyozni, inkább egyedül marad. Így hát közöltem Tibivel, hogy márpedig itt karácsony lesz, és a karácsony itt lesz, és aki jön, jön, aki nem, lemarad. Végül rávette a szüleit, hogy átjöjjenek.
Nem volt könnyű, nem is volt felhőtlen ünneplés, de azért a körülményekhez képest egész jól sikerült átvészelni. Csak épp… senkinek se lett olyan, amilyet akart, amilyet megszokott.
Végül levontam a tanulságot. Az a baj, hogy én mindig mindenkinek jót akarok, mindenből a maximálisat akarom kihozni, mindig mindenki elvárásainak meg akarok felelni. Meg kell tanulnom, hogy nem lehetek mindig én a jókislány. Hogy nem fogok tudni mindenkinek jót csinálni. Minél több embernek akarok megfelelni, annál több kompromisszumot kell kötni, és akkor ahelyett, hogy egy kevés embernek nagyon jó lenne, ahelyett lesz sok embernek közepes. Nem fog mindig mindenki szeretni.
Nem, még nem sikerült ezt megtanulnom. Megértettem ugyan, felfogtam, de az elsajátításával a mai napig akadnak gondjaim.
Magányos karácsony
Idén ismét eljött a december, és engem már egyedül talált. A férfi, akiért lobogok, nem szereti a karácsonyt, nem is akarja megtartani. A gyanúm, hogy ez a hozzáállása nem csak a karácsonyra igaz, hanem rám is, tegnapra be is igazolódott. Kézenfekvő volt, hogy lemegyek ismét Apához… csakhogy Apa pár hónapja lemondta a tévéelőfizetést. Keveset volt otthon, sokat dolgozott, és ha otthon volt, akkor se talált semmi jót a tévében. Beszerzett egy új dvd-lejátszót, onnantól inkább filmeket nézett.
Ezzel a húzásával pedig szépen kirúgta a lábam alól a talajt. Mégis hogy töltsek el én három napot, három teljes napot vele a karácsonyi filmek nélkül?! Tudom, tudom: megpróbálhatnék beszélgetni. De ismerem az apámat, és ismerem magamat is: ha én három napra összezárom magam vele, abból biztos, hogy veszekedés és megbántás lesz. Az életem amúgy is egyre rosszabb fordulatokat vesz, az utolsó, amire jelen lelkiállapotomban szükségem van, az, hogy bűntudatosan fetrengjek napokig, amiért ismét megbántottam Apát. Önző hozzáállás, de most önző kell, hogy legyek, mert az elmúlt hetek-hónapok eseményei után több terhelést már nem bír el az idegrendszerem.
Így hát eldöntöttem, hogy lemegyek ugyan kicsiny falumba, de csak szenteste maradok, másnap feljövök Pestre… és itt vált elgondolkodtatóvá a történet. Mert most először kellett szembenéznem életemben a magányos karácsonnyal. Ilyenkor minden barát a családjával van, a nagy Ő már csak egy egészen kicsinyke magánhangzó lett… Még csak egy macskám sincs. (kívánságlista: egy igazán pöttöm kisállat).
Először elszörnyedtem, aztán elkezdtem kissé másképp látni a dolgokat. Nekem legalább van hol laknom, van mit ennem, az internet is összeköt némiképp a világgal. Vannak barátaim, akkor is, mikor épp nincsenek velem. De rajtam kívül sok ember fogja magányosan tölteni az ünnepeket, sok embernek tényleg senkije sincs a hétköznapokban sem, és ez karácsonykor csak még jobban tudatosodik bennük. Sok embernek még ennie sincs mit, és nemhogy laknia nincs hol, de még melegedni sem fog tudni.
Elgondolkodtam azon, mi lenne, ha karácsonykor beállnék önkéntesnek valamilyen jótékonysági szervezethez ételt, ajándékot, ruhát osztani. Addig sem otthon nézem a plafont, és legalább az az érzetem meglenne, hogy jót tettem. Nekiálltam keresgélni a lehetőségeket, de legnagyobb meglepetésemre a kutya sem keres önkénteseket. Mindenhova szívesen várják a pénz-és tárgyadományokat, de önkéntes, az nem kell. Egyetlen eseményt találtam, ahol részt vehettem volna, de az is csak egy karácsonyi buli volt, ahol elsősorban a szervezet tagjai voltak jelen. Ráadásul ez sem karácsonykor, hanem előtte hétfőn, amikorra programom volt az egészen kicsinyke magánhangzóval (legalábbis én akkor még azt hittem). Így hát ez is kiesett.
Elkeseredve panaszoltam Daninak, hogy egyedül töltöm a karácsonyt, és sehol senki, akinek segíthetnék, hogy legalább a saját önző kis lelkemen könnyítsek. Kiderült, hogy ő már évek óta egyedül tölti a karácsonyt. Csak szenteste megy át a szüleihez, de még aznap este haza is megy. Felajánlotta, hogy mivel ő sem szeret egyedül lenni, karácsonyozzunk együtt: állítunk fát, eszünk-iszunk, filmezgetünk, társasozunk, csend, nyugalom, chill out.
Egyrészt megörültem a lehetőségnek, másrészt elszomorodtam. Újabb pontja derült ki az önzőségemnek. Dani évek óta magányosan tölt minden karácsonyt, de nekem csak akkor tűnik ez fel, amikor épp én is egyedül vagyok. Azt hiszem, ha lenne vizsga a barátságra, én csúnyán megbuknék rajta. Nem is értem, hogyan maradtak nekem barátaim az évek során.
Így hát ma várom Apát (végül nem én megyek le, hanem ő jön fel hozzám), holnap pedig átmegyek Danihoz. Nincs ünnepi hangulatom, legszívesebben átaludnám az egész hétvégét.
Van az a pont, amikor tudni kell feladni. Belátni, hogy tévedtél, megbuktál, nem sikerült. Elfogadni a vereséget, és visszavonulni. A baj csak az, hogy ezt a pontot nehéz felismerni.
Már vagy egy tucat posztnak láttam neki az utóbbi hónapban... jelenleg a félkész állapot különböző stádiumaiban hevernek. Többnyire nincs időm rájuk (legalábbis nincs egybefüggően időm - két program vagy feladat közötti 20 perc nem elég arra, hogy átgondoljam a dolgokat), amikor meg van, akkor nincs energiám. Az utóbbi idők eseményei, -főleg a munka- zombira szívták az agyam, így ha hazaesek, és akad két üres órám, akkor a legtöbb, amire képes vagyok, az 5 HIMYM epizód megnézése..jpg)
Ezek után az ésszerűtlenség tetőfoka azzal az érvvel szidni a dohányosokat, hogy mekkora összegeket emésztenek el a különböző betegségeikkel. Cikkek sorai szólnak arról, hogy a szemét bagósok betegségei hogy zabálják az állam pénzét, és úgy általában is mennyire károsak a társadalomra..jpg)
És ártanak másoknak, mert zavaróak. Ebben pedig nagy szerepe van a médiának is, ami az utóbbi években azt kommunikálja, hogy fogadjuk el magunkat úgy, ahogy vagyunk. (lásd Dove.) Persze, ez a hozzáállás helyes mindaddig, amíg a bőrszínünkről, a lábunk hosszáról, a mellméretünkről vagy az orrformánkról van szó. Az adottságokról. De azt hirdetni, hogy fogadjuk el a kövérséget nagyjából olyan, mint azt hirdetni, hogy fogadjuk el a rákot vagy a Parkinson-kórt, harc nélkül. A kövérség nem adottság, hanem betegség, egy káros szenvedély, a zabálás tünete. (Félreértés ne essék, a beteges soványság semmivel sem jobb, legfeljebb kevésbé halálos).
Ma négy éve, hogy meghalt. Ha hirtelen történik, ha végig jelen van, talán másképp fogom fel. Talán felfogom. De a kórházi kezelések miatt az utolsó heteken nem otthon töltötte, így valahogy olyan volt, mintha a halála nem lenne igazi. Mintha csak elugrott volna valahova, mintha elutazott volna. Nincs itthon, hát persze, de eddig sem volt itthon, nem? Sokszor előfordult, főleg az első két évben, hogy ha kérdésem volt, egyből nyúltam a telefonhoz, hogy őt hívjam. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe. Hogy ne álmodnék vele. Hogy ne érezném azt, hogy valahol itt van, lát, figyel, és talán bírál. Nincs olyan nap, hogy ne akarnék leülni vele, megbeszélni a dolgokat. Magyarázatot követelni. Megértést várni.
