Én tényleg azt hittem, hogy ennyi év után a kutya sem olvassa ezt a blogot (én sem jártam erre ki tudja, mióta). A tegnapi poszt magamnak akart lenni egy memento, nem az volt a cél, hogy bárkire is a frászt hozzam.

Gyorsan el is rejtettem, mielőtt még további rossz pillanatokat okoznék vele.

Dióhéjban: élek, még ha ez a legkevésbé sem tölt el jelenleg örömmel. Nem volt jó évem, de az utóbbi időben még csak jó perceim sem. Ezt csak és kizárólag magamnak köszönhetem. Néha bizony le kell szedni a gennybe ragadt kötést, bármennyire is fáj, mert ha nem, előbb-utóbb megindul az üszkösödés.... most itt állok, csonkoltan, de még életben.

A lényeg, hogy a fizikai fájdalmat okozó dolgok nem jönnek be, vagy csak túl gyáva vagyok, mindenesetre a tegnap estét túléltem, pár heggel meg fogom úszni a történetet, és ma új életet kezdek. Holnaptól pedig megpróbálok ebben az új életben valami jót is keresni.

Igyatok Bakondi borokat. Kellemes íz, semmi másnap.