Ezzel el is érkeztünk az eddigi legnagyobb kihíváshoz. A környezet…
Azt hiszem, a fogyással kapcsolatos terveknek igen nagy részben a fogyni vágyó környezete vet véget. Például jóindulatból, udvariasságból („Nem értem, miért akarsz fogyni, olyan jól nézel ki”) szeretetből, elfogultságból vagy épp irigységből. De még ha mentálisan nem is rombolnak, a puszta tetteik is elég nagy kísértésbe tudnak vinni. A szülők, nagyszülők hétvégi főztje, ami természetesen mindig a te kedvenced… a pasid vacsorája, ami mi más lenne, mint egy pizza… a munkahelyen az ebédidőben terjengő illatok… a kolléganők által nyaralásból hozott édességek, vagy a hétvégi sütés-főzés eredménye, amit behoznak és megosztanak (Marcsika padlizsánkrémje konkrétan világbajnok). Nem is folytatom, mert megindult a nyálelválasztásom… A környezeti tényező rengeteg mindent befolyásol, és sajnos nem lehet 100%-ban kiiktatni. Bizonyos dolgokat le kell nyelni, el kell fogadni és ellen kell állni. Nehéz? Nehéz…
Mint már írtam, a családom világéletemben azt szajkózta, milyen sovány vagyok, és hogy igazán ehetnék rendesen. Nagyjából akkor döbbentem rá először, hogy tényleg meghíztam, mikor karácsonykor Apa már nem azt mondta, milyen gebe vagyok, hanem hogy „kislányom, ej de jó húsban vagy végre!”
Ebből lehet sejteni, hogy a fogyással kapcsolatos terveimet a családom nem fogja támogatni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a saját családtagjaimat nem kell magam mellé állítanom, mivel nem élek velük. Azt ugyan nem tudom elkerülni, hogy 10 teljes hétig legalább Apával ne találkozzak, de szerencsére ő nem a legjobb megfigyelő, és mivel havonta átlagban egyszer találkozunk, így nem lesz sok alkalma lebeszélni vagy kísértésbe vinni.
Vannak viszont olyanok is az életemben, akikkel napi szintű kapcsolatban vagyok, illetve akik jobban láthatják a testem változását.
Pongó: nehéz eset. Tetszettem neki 42 kilósan, de 52 kilóval is. Vagy ezt mondja. Hogy mit gondol valójában, azt hiszem, sose fogom megtudni. Szerinte butaság volt már a diéta gondolata is. Mivel vele élek, ezért ő van a legnagyobb hatással rám. Őt látom esténként vacsorázni, ő lát engem meztelenül, ő alkot rólam a leggyakrabban véleményt… és egyáltalán nem elfogulatlan véleményt. Rengeteg erőt adhat, de ugyanúgy le is húzhat. Előny, hogy a mozgással kapcsolatos terveimet támogatja, legalábbis bizonyos szinten. Pongó igen energikus, nagyon szeret biciklizni, de a mozgás szinte minden formáját támogatja… kivéve a futást, amit a lehető legértelmetlenebb dolognak tart. J
Neki köszönhetem a biciklimet is (egy gyönyörű Merida Juliet) és azt, hogy rávett a városi biciklizésre. Tökéletes társ e téren is, mert ha hirtelen felindulásból kitalálom, hogy tekerjünk le a Rómaira, vagy Szentendrére, hát bármikor rá tudom venni, zokszó nélkül. Így a mozgásban nem fog akadályozni, sőt biztos vagyok benne, hogy rosszabb napjaimon ő fog tudni felrugdosni a nyeregre. Ellenben a diéta… a felkészülés utolsó hetében, mikor bevásároltunk, már húzta a száját a számára értelmetlen tételeken („Minek ennyi paradicsom?”). De itt még tűrt. Azt hiszem, abban bízott, hogy ez csak valami csajos divat-hóbort, pár nap alatt elfelejtem az egészet, és megy minden a régi kerékvágásban. Azonban ahogy telnek a napok (most már hetek), néha kirobban belőle a nemtetszés. Szerinte koplalok, nem eszek eleget, ez nem tesz jót, meg fog betegíteni (főleg, mivel nem is kellene fogynom). Az már bizonyos, hogy őt sosem fogom tudni meggyőzni e téren, így ilyen téren a legtöbb, amire számíthatok tőle, hogy lenyeli a véleményét és nem hátráltat. Ha elkezd alakulni az eredmény, talán idővel megbékél majd.
Pongó családja. Ugyebár a felhízlalásom sokban köszönhető nekik is, elsősorban Pongóanyu igen jó (és igen szénhidrátdús) főztjének. Mivel minden kedden náluk vacsorázunk, ezért sokáig nem lehet előlük titkolni a helyzetet. Szerencsére itt viszonylag kis ellenállásba ütköztem. Egyikük se szólt semmit arra, hogy én vacsora helyett csak turmixot iszogatnék. Nem voltak lebeszélő körök, Pongó anyukája egyből megértette azt is, hogy ez most nekem nem lesz könnyű. Nem kínálgattak, nem traktáltak. Megkérdezték, mit lehet, mit nem, és elfogadták a választ. Sőt, odáig jutottunk, hogy Pongó apukája elmondta, ne keseredjek el akkor se, ha eleinte nem fogyok, mert a szervezetem átáll takarék-üzemmódra, de ne adjam fel. Ő ugyan nem ért egyet a porivással, azt hiszem, sem vele, sem Pongóval nem sikerült még megértetnem, hogy a fehérjeturmix nem drog, nem doppingszer, nem szteroid, nem káros, és hogy miért van rá szükségem. Azt meg, hogy finom, nem is hiszik el…
A barátokkal volt a legnehezebb dolgom, tőlük hallom a legtöbb „de hát jól nézel ki”, „nem is vagy kövér”, „nincs is miből fogynod” szöveget. Ezt úgy küszöböltem ki az életemből, hogy akikkel ritkán találkozom, azok előtt titkolom a diétát. Nem kell tudniuk, és akkor nincs miért beszólni sem. Nikivel azonban napi szinten találkozom, együtt szoktunk ebédelni, így nála ez nem működött volna. Ráadásul ő volt a legnagyobb szószóló amellett, hogy jó az alakom így, ahogy van. Nos, vele ultimátumszerűen közöltem, hogy én most diétázni, mozogni fogok. Nincs apelláta. Ehhez sok erőre lesz szükségem, mentálisan nagyon nehéz lesz, így támogatásra van szükségem, nem pedig arra, hogy lehúzzanak. Tehát ha az elkövetkező 10 hétben csak egy fél szóval is megemlíti, hogy jó vagyok így, ne fogyjak, vagy csak egyszer is meg mer kínálni csokival, pizzával vagy bármi egyébbel, akkor a diétám 10 hete alatt kénytelen leszek kerülni a társaságát és a vele való mindennemű kommunikációt.
Megértette, rájött, hogy komolyan beszélek, és ez komolyan fontos nekem. Elfogadta, azóta egy szót se szól. Az első nap délutánján reflexszerűen megkínált egy orbittal, majd halálra vált arccal elkezdett mentegetőzni, hogy úristen, nem akarta, nem tudja, hogy ezt most lehet-e J
A kolléganők a másik sarkalatos pont. Tizenvalahány nővel ülök egy teremben. Mindig van valaki, aki épp diétázik, lefogyott vagy meghízott. Annyiféle fogyókúrát volt szerencsém már végigkísérni az évek során, hogy lassan szakértőnek érezhetem magam J Nos, itt is követem a fenti, barátokkal kapcsolatos elvet, vagyis én nem reklámozom köztük, hogy diétázom. Mivel a napi 5 étkezésből 3-at a munkahelyen követek el, így látják, hogy eszem, tehát szerintem nem tűnik fel senkinek a változás.
Ahol tehát tudom, ott megpróbálom kiküszöbölni a környezet rossz hatását, ahol nem tudom, ott pedig megacélozott akaraterővel ellenállok a végsőkig.
Ehhez viszont nagy szükség volt arra, hogy mentálisan felkészítsem önmagamat is az előttem álló hónapokra, évekre és évtizedekre is. Ez heteken át tartott. Rengeteget olvastam mind a diéta, mind a testmozgás témakörében. Végigkövettem más emberek történeteit, láttam, mire képes az akarat. Felkészültem arra, ami rám vár, legalábbis azt hiszem.
A motiváció adott: önmagamat akarom. A régi testemet. Hogy erre emlékeztessem magam minden helyzetben, kinyomtattam pár régi fényképemet, és kiplakátoltam velük a hűtőszekrényt. De jutott a képekből a telefonomra és a benti számítógépre is, a miheztartás végett.
Eredetileg jutalmat is akartam kitűzni magamnak, egy tetoválás képében. De a megálmodott szöveget végül még a program első hetében megkaptam magamtól, mert ezt már az igen kemény vizsgaidőszakkal kiérdemeltem. Emellett úgy gondolom, hogy a szöveg, ami a tarkómra került, sokban fog segíteni a program végigcsinálásában.
Nem hajlik.
Nem rogy.
Nem törik.
Mivel a támogató tetoválásom ezzel már megvan, így egy másik rajzot kívántam magamnak adni… de amíg ezen a poszton kotlottam, kiderült, hogy a Westend Tatto megajándékozott, így nekem már nem kerül semmibe a tatto. Így viszont már nem lenne igazi motiváció. Persze még mindig vannak tetoválás-terveim, de attól tartok, ha két hónapon belül három új varrásom lesz, a mégoly türelmes Pongó is ki fog borulni.
Így a motiváció maga a tett lesz. Az, hogy megcsinálom, hogy meg tudom csinálni.
