Már több mint egy éve feltűnt, hogy baj van. Apa túl szégyellős volt ahhoz, hogy panaszkodjon, de ha nem is szólt, a jelek magukért beszéltek. Az én korábban mindig jó étvágyú, nagy pocakos apám elkezdett fogyni. A családi ebédek alkalmával egyre gyakrabban fordult elő, hogy már csak egy fogást evett, néha csak levest. Sokszor azt is kihányta.

Októberben aztán a félelem úrrá lett a szégyenérzeten, és orvoshoz fordult. Mesélt a doktornak arról, amit előlünk még mindig titkolt. A vérről. A fájdalomról.

Nem történt semmi. De semmi. Se kivizsgálás, se labor, se gyógyszer. Semmi. 

Áprilisra azonban már annyira súlyos lett a gond, hogy végül már az orvos se hagyhatta figyelmen kívül. Jött a vizsgálat.

Aztán jött a telefon. Apa felhívott, és közölte, valószínűleg rákos. 

Május. Újabb vizsgálatok… CT, vér, labor. Mikor már felkészültünk a legrosszabb hírekre, egyszer csak megjött a vérvizsgálat eredménye: negatív. Nem rák.

De addigra már ki volt írva a végbéltükrözés és a szövettani vizsgálat, így azt is megcsinálták. Mi nyugodtabbak voltunk, hiszen addigra tudtuk, a vérvizsgálat szerint nincs nagy baj.

Aztán jött a hidegzuhany: már a tükrözés alapján megmondták, hogy rák. Nagy daganat, rossz helyen. Hogy tényleg rosszindulatú-e, biztosra majd csak a szövettan dönti el.

Végül megjött minden eredmény. Végbélrák, áttétekkel hasi nyirokcsomókra. Nem műthető. Talán agresszív sugárkezeléssel és kemoval vissza lehet annyira szorítani, hogy később kivágható legyen. Talán. Áttétek. Hármas stádium.

Június. Újabb vizsgálatok jöttek, újabb tükrözés. Majd egy szerdai napon az eredmény: azonnal műteni kell. Ha lehet, ha nem, muszáj, mert nagy a baj.

Kapott is beutalót az I. sebészeti klinikára, pénteken befekvés, következő hét közepén műtét.

A tervek szerint. Nem értettük, minek kell pénteken befeküdni, hiszen hétvégén úgyis csak ügyeletes orvos lesz, nincsenek műtétek, nem fognak tudni csinálni vele semmit. De hát ez volt a parancs… Így hát Apa összecsomagolta a motyóját, és péntek reggel megjelent a klinikán. Ahol aztán délig ült, hogy végül közöljék vele: sztornó, nincs ágy, fáradjon haza vidékre, aztán majd hétfőn legyen szíves újra bebumlizni a csomagokkal. Akkor már lesz ágy. Talán. Egyébként is, ne aggódjunk, mondta a professzor: hétvégén úgyis csak ügyeletes orvos van, nem csinálnának Apával semmit. Nahát… 

Így hát hétfőn újra be. Délre már lett is ágy. Műtét? Még nem tudják. De minden délután 3-kor elsorolják, hogy következő napon kiket műtenek. Szóval várjunk.

Vártunk. Semmi. Végül szerda délután elhangzott Apa neve is. Műtét csütörtök fél 11. Nem kell túlzottan aggódni, valószínűleg meg tudják menteni a végbelét, kivágják a rossz részt. Nem kell majd kivezetni a hasra. 

Csütörtök reggel 10-re bementem Apához, hogy ne egyedül várja a műtétet. Nagyon félt. Bár már meg kellett volna kapnia a katétert és a fájdalomcsillapítót, ami elkábítja, még semmi nem történt. 

Fél 11: semmi. Aztán elmúlt 11 is, majd valamivel dél után - mikor már a nővérek is csodálkozva nézték, mit keresünk még mindig a kórteremben – végre megjött az ápoló a katéterrel és a műtőággyal. Az intenzív részleg ajtajáig kísérhettem, ott leültettek. Vártam. 

Fél 4-kor jött ki az ápoló, hogy túl vagyunk a műtéten, Apa jelenleg az ébredőszobában alszik. Aztán egy fél óra múlva kitolták. Iszonyatosan nézett ki, borzasztó fájdalmai voltak, pedig annyi morfiumot kapott, hogy egyfolytában a hányinger kerülgette.

Betolták a kórterembe, de nem mehettem vele, amíg át nem rakták a saját ágyára. Kívülről hallhattam csak a fájdalomkiáltásait. Mikor kitolták az immár üres, merő vér műtőságyat, a térdeim majdnem feladták a szolgálatot.

Amíg tudtam, mellette maradtam, borogattam. Pokoli szomjúság gyötörte, de nem kaphatott vizet. Se fájdalomcsillapítót. Kánikula volt, 40 fok, hőség, Üllői út, zaj. Nem tudott pihenni sem, fel-felriadt.

Aztán elaludt. Hazamentem. 

Másnap, mikor beléptem a kórterembe, már üres volt az ágya. Épp az ágyneműt húzta át egy nővér.