Még mindig nincs időm-energiám-lelkierőm írni, de úgy gondoltam, egy pár sorban mindenképp meg kell örökítenem a mostani lelkiállapotomat. Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy amikor épp rosszul állnak a dolgok, akkor csak a negatív impulzusokat lássa. Én legalábbis ilyen vagyok: mikor nagyon boldogtalan vagyok, úgy érzem, ennél csak rosszabb lesz, én meg sem érdemlem a boldogságot, mi több: sosem voltam boldog. És ha ilyen állapotban végigpörgetem az életem eseményeit, valahogy csak a rossz, a fájó, a szomorú emlékek jönnek, a boldog pillanatok emlékei elbújnak valahol az elmém hátsó zugában. Gondolom, azért van ez így, mert míg a boldog pillanatokat sokszor hétköznapinak számító dolgok okozzák (buli a barátokkal, egy meghitt este kettesben a kedvessel, egy jól sikerült vizsgaidőszak), addig a szomorúságot kiváltó ok általában nagyobb horderejű: egy fájdalmas szakítás, halál, csalódás. Az ember általában is hajlamos rá, hogy ne vegye észre a "jódolgát", csak ha már elvesztett valamit, akkor lássa annak értékét.

Az utóbbi hetekben, a rengeteg tennivaló, az időhiány és a fáradtság ellenére nagyon jól vagyok. Pár napja pedig már nem csak jól, hanem egyenesen boldog vagyok. Nagyon boldog. És ezt most leírom, hogy jobban tudatosítsam magamban, hátha így kevésbé száll el az érzés, és ha egyszer rosszra fordul az élet, legyen mihez visszanyúlni. Hogy lássam, hogy igenis, vannak boldog napok, hetek, időszakok, amikor az egész élet szép. Hogy megbecsüljem az ajándékot, amit kaptam.