Miért?

Ez a séma illik az én elhízásom történetére is.

 

Először is, fel kellett ismernem, hogy a probléma létezik. Ez volt a legnehezebb, és azt kell mondanom, igen sokan dolgoztak azon, hogy ez a lépés ne történjen meg.

Ahogy korábbi képeken látható, meglehetősen vékony testalkatú lány voltam. Le kell szögeznem, hogy ezért a testalkatért én tudatosan semmit nem tettem. Éltem az életem, és teljesen természetesen fogadtam, hogy nekem ilyen a formám, nem kell érte melóznom.

Persze tizenévesen, meg a korai húszas éveiben az ember lányának még gyorsabb az anyagcseréje. Emellett rengeteget mozogtam, hetente ugráltam végig a koncerteket, rengeteget kivett belőlem a reggel munka-délután suli-este buli- három óra alvás körforgása. Tehát volt jócskán mozgás, kalóriaégetés és stressz is az életemben, ami gondoskodott arról, hogy ne rakódjon le semmi plusz. Ehhez jött még a rendszertelen étkezés és a némi étvágycsökkentő alkohol is.

21 évesen költöztem be Pestre, albérlet, munka, a város felfedezése, emberek megismerése… Egyedül éltem, nem főztem soha. Ennek több oka is volt. Részben a fiatalkoromat megpecsételő háztartási baleset (nem emlékszem, pontosan mikor, de kb.10 évesen sikerült felgyújtanom otthon a konyhát a nyári szünetben, és azóta a szüleim nem támogatták a főzéssel kapcsolatos szárnypróbálgatásaimat….), részben a büszkeség („én aztán soha nem fogok főzni!”) és a sztereotípiák utálata miatt (a hideg rázott a szokásos szövegektől, miszerint minden nőnek kell tudnia főzni, mert a család stb… ), de voltak praktikus okai is: egy emberre főzni igen gazdaságtalan. Ha kis adagot főzöl, akkor sokat pepecselsz vele, ha meg nagy adagot, akkor eheted ugyanazt a kaját egy hétig- sose volt akkora fagyasztóm, hogy abba egy doboz fagyinál és egy adag jégkockánál több beférjen, tehát a lefőz-lefagyaszt-később elfogyaszt elvét nem tudtam alkalmazni. Emellett kaptam minden hónapban melegétel-utalványt is, ami lehetővé tette, hogy főzés nélkül is kvázi főtt ételhez jussak. Így az étkezéseim jobbára a pizza-meki-kifőzde vonalon mozogtak, ebéd tájt. Reggelizni sosem szoktam. Nálam elengedhetetlen alap napindításhoz a kávé. Reggel közvetlen felkelés után elücsörögtem a kezemben egy bögre kávéval, utána legközelebb délben ettem, a már fent említett roppant egészséges dolgokat. És slussz. Otthon már nem ettem, nem vásároltam be, nem főztem, de többnyire nem is voltam otthon a munka, a főiskola és a maradék szabadidőmben a bulik miatt.

Csak aludni jártam haza, pár órákat. Az egyetlen egészséges dolog az életemben a gyümölcs volt, ugyanis kertes házban nőttem fel, rengeteg gyümölcsfával, bokrokkal, így lételemem volt kiskoromtól a sok és sokféle gyümölcs. Ezt a szokást felköltözés után is megtartottam, sokszor volt az ebédem egy tál cseresznye vagy egy dinnye.

Összefoglalva tehát: a folyamatos feszültség, amiben éltem, gondoskodott az anyagcserém pörgéséről, enni nem sokat ettem, és otthon sosem volt étel, amit hajnali kettőkor hazaérve, vagy hétvégi tévézés közben megkívánhattam volna. Kevés kalória be, sok kalória felhasználva, gyors anyagcsere.

Mindeközben a rokonaimtól (akik kivétel nélkül gurulnak) azt hallgattam gyerekkoromtól kezdve, hogy milyen sovány vagyok. Nem eszem rendesen, válogatok, így sose lesz mellem, nem fognak utánam futni a fiúk (innen üzenem: De.) Kákabélű, egyszálbélű, girnyó. Kivannak a bordáim, rossz rám nézni (Akkor ne nézz rám…). Szedjek már fel pár kilót, mert ez így nem egészséges. Nos, szerintem soha, de soha nem éreztem magam fizikailag jobban ennél a korszakomnál. Bármit bírtam erővel, mindenre volt energiám, nem fájt semmim, pörögtem.

Aztán eltelt pár év, voltak változások. Példának okáért már nem kell iskolába járnom (illetve már máshova járok, ahol sokkal kevesebb órám van és sokkal könnyebb tananyag). A legfontosabb változás azonban a stabil és hosszú távú, frusztrációmentes párkapcsolat volt. Itt most kitérnék egy kicsit benedekbence véleményére, akinek szemlátomást meggyőződése, hogy az elhízás fő felelőse a párkapcsolat, mert a nők a tutipasi felszedése után azonnali végromlásnak indulnak:

 

„Az emberek gyengék, mert egy idő után beleszarnak az életbe. Már megvan a csaj már megvan a csávó, és akkor már lehet úgy kinézni mint egy rakás szar. Csajoknál ez duplán sőt triplán igaz. Úgy érzik elhanyagolhatják magukat. Hát lófaszt kedveseim, ezek ágyazzák meg a fasza kis megcsalásokat meg szakításokat nem mellesleg a szexuális élet csökkenését. Be lehet tolni azt a tiramisut, de utána nem kell sírni 36 évesen kutyák között hogy hol rontottam el.”

 

Nem tudom, hogy másnál ez hogy van, így semmiképp se szeretnék általánosítani. Lehet, hogy van ilyen is. De nálam nem beleszarásról van szó, és főleg nem arról, hogy megvan a pasi, lehet lepukkanni. Volt már korábban is több éves kapcsolatom, az előző poszt képei is akkor készültek.

 

Itt most azonban nem csak párkapcsolatról, hanem az életem gyökeres megváltozásáról volt szó. Pongóval tavaly májusban összeköltöztünk. Ez rengeteg változással járt mindkettőnk életében. Ő pl. már nem áll neki az éjszaka közepén gépet szerelni vagy fúrni, én pedig nem mászkálok el minden este bulizni, és szép lassan feltaláltam magam a konyhában is. Pongó ugyanis férfiember (ha ez érdekel bárkit is, akkor annyira tipikus ektomorf, hogy szobrot lehetne készíteni róla, 194 cm magas és vékonyan izmos. Kigyúrt azonban sose lesz). És mint férfiember, igen jó étvágya van, és igényli a főtt ételt. Erről egyedülállóként sem kellett lemondania, mivel hetente legalább egyszer, de volt hogy kétszer meglátogatta a szüleit, az anyukája pedig ilyenkor a szovjet hadsereg ellátásához elegendő meleg élelmet csomagolt neki. Pongó szokott vacsorázni. Méghozzá minden este, rendszeresen, és meleg ételt. Olykor-olykor persze eszik hideget is, néha megkívánja, és nem problémázik, ha nincs főtt étel vacsorára. Tehát sokat eszik, és ami még fontosabb: rendszeresen.

Pongó mellett meg kellett szokni, hogy a vacsora az vacsora. Immár nem házon kívül töltöm az estéimet, hanem otthon, egy másik ember és a főtt étel társaságában. Tehát belépett az életembe a vacsora rituáléja. Másrészt, elkezdtem főzni. Nem azért, mert elvárás lett, ebből a szempontból szerencsés vagyok, nem lettem a tűzhely mellé állítva egy fakanállal a kezemben. Magamtól lett rá igény, mert tudom, hogy a férfi, akit szeretek, örülni fog a meleg vacsorának, és nekem jó az, ha ő örül. Ez a táplálékon keresztüli örömszerzés biztos egyfajta nőstényekbe épített anyai ösztön lehet… Persze, ha már én főzök, akkor olyan ételt készítek, amit én is szeretek. Ilyen pl. a lasagne, a különféle olaszos tészták, a chili con carne, a sült hús, a sült krumpli, a krumplipüré stb… És persze ha már megsütöttem azt a lasagnét, nyilván én is eszek belőle…

Éppígy lettem rászoktatva a pontban délbeni kiadós ebédre is, és arra, hogy hétvégén is rendes ételt egyek.

Mindehhez társult, hogy hetente látogatjuk, immár közösen Pongó családját. Minden héten egy hétköznap este ott vacsorázunk, és sokszor megyünk hétvégén is. Persze ott enni is kell, nem csak ülni, és Pongó anyukája nem a diétás reformkonyhájáról ismert, így szépen lassan pakolódtak a felesleges, fel nem használt kalóriák a szervezetembe.

 

Ezzel párhuzamosan viszont a mozgásom jelentősen beszűkült. Már nem járok koncertekre, bulizni, ugrálni. Nincs is rá igényem, mert sokkal jobban érzem magam Pongóval teszem azt DVD-nézés közben. Persze mi is kimozdulunk, dartsozni vagy billiárdozni, baráti társasággal sörözni, de nem olyan intenzíven, mint egykor. Már nincs az a pörgés és feszültség az életemben, ami felturbózta az anyagcserémet és égette a kalóriákat.

 

Van tehát rendszeres, bőséges és kalóriadús étrend, ezzel szemben eltűnt mindaz, amivel ezt le lehetne dolgozni.

Mindezek a változások persze most így a távolból szembeszökőek, de átélni egész más volt. Nem verte ki a szememet, hogy én most napi 3000 kcal-val többet pakolok a szervezetembe. Egyrészt azért nem, mert egész mással foglalkoztam, másrészt minden az újdonság erejével hatott rám, sok volt az alkalmazkodás oda-vissza, harmadrészt pedig, mint ahogy már említettem: sose volt súlyproblémám, hacsak a soványságot nem lehet annak nevezni. Meg se fordult a fejemben, hogy én is elhízhatok. Ha egyszer világéletemben vékony voltam, miért híznék el? Most már másképp látom, és tudom, hogy ha sikerül elérnem a régi formámat, többé nem engedhetem meg magamnak azt ,amit régen, mert igenis, én is elhízhatok.

Mindezeket a változásokat tehát egész más szemszögből éltem meg, nem foglalkoztatott, hogy az alakommal mi lesz.

No, itt és így ugrott fel május és szeptember között 5 kiló. Ennek az eredményét lehet látni a szeptemberi nyaralós képeken.

 

Miért nem vettem észre? Nos, akkor még így is belefértem a ruháimba, így ez nem volt támpont. Nem voltam az a tükörben magamat nézegetős fajta sem, éltem az életem, boldog voltam és pont. Mérlegem sose volt, mindig másoknál mértem magam, évente egy-két alkalommal (orvos, család). Nem volt semmi támpont, ami figyelmeztetett volna az első 2-3 kiló megjelenése után, nem volt semmi, ami megmutatta volna, hogy híztam. Augusztusra már éreztem, hogy mintha kigömbölyödtem volna egy kicsit, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hisz ez csak egy minimális formálódás, 1 kiló lehet kb (nem annyi volt…), ennyi belefér, még kellett is- gondoltam. Mivel előtte egy évtizeden keresztül hallgattam, milyen sovány vagyok, és híznom kéne, persze, hogy elhittem, hogy ez még jó is…

Azt, hogy baj van, az egyiptomi fotók visszanézésekor vettem észre. Láttam, hogy ez már bőven több mint kigömbölyödés. Szóvá is tettem, de mindössze azt a választ kaptam, hogy ez így pont jól áll, kellett egy kis husi. Mindenhonnan ez volt a reakció: munkahelyen, családban, Pongónál, az ő családjában… jó vagyok így, ne fogyjak, eddig olyan sovány voltam… Így hát beletörődtem. Fizikailag akkor még jól éreztem magam, a ruháimba (legalábbis legtöbbjébe) belefértem. Olykor-olykor fellángolt bennem a régi formám iránti vágy, de gyorsan le is lohadt, részben az el nem fogadás, részben a kényelmesség, részben pedig a külvilág által adott visszajelzések miatt. Erről értekeztem az előző posztban: a súlyoddal kapcsolatban ne higyj a pasidnak, ne higyj a kolléganőknek, a barátnőknek még annyira se, de legfőképp, soha de semmilyen körülmények közt ne higyj a szülőknek és egyéb idősebb rokonoknak. Mind a felhízlalásodra apellálnak.

 

 

Akkor kellett volna átgondolnom, hogy ha eddig híztam, ezután is fogok. De valahogy nem értem fel ésszel, hogy nem fog megállni a folyamat, amíg én nem teszek ellene. Végig az dolgozott bennem, hogy jó, most híztam 5 kilót, így vagyok jó, itt most megállok a hízásban. Persze nem álltam meg, miért álltam volna, ha továbbra sem változtattam az életvitelemen?

 

Volt pár próbálkozásom (Gastroyal, zsírégető teák, Alli, illetve egyszer egy egész órán át elhitettem magammal, hogy én majd futni fogok…). Természetesen mivel az étrendemen nem változtattam, ezért ezek mit sem értek.

 

Eleinte nem híztam tovább, de ez szerintem pusztán véletlen volt. A súlyom szeptember és február között nagyjából stagnált 47-48 kiló körül, így viszonylag elégedett lehettem.

Februárban aztán egyik probléma jött a másik után az életembe, illetve a közös életünkbe, és ezek a problémák elterelték a figyelmemet a súlyomról. Ha olykor-olykor a tükörbe néztem, akkor egyre frusztráltabb lettem, és a ruhatáram is lassan cserére szorult, de ezekkel a problémákkal nem értem rá foglalkozni. Egészen nyárig.

Aztán mikor nyáron a mérleg nyelve megnyalta az 50-es számot, akkor majdnem szívszélhűdést kaptam. Én? Ötven???? Kizárt, soha, de soha, na jó, majd 8 hónapos terhesen, talán, de addig nem! Hát de…

 

Nos, ekkor döntöttem úgy, hogy ez már nem az a kategória, amit eltűrhetek. Rájöttem, hogy már nem 1-2 kilóról van szó, amit pár nap diétával ledolgozok. Itt már akkora súlyról van szó, ami nem fog leolvadni rólam pusztán azért, mert én azt szeretném, itt már holmi nőmagazin eper-kúrájánál komolyabb ívű diéta kell. Mivel előtte volt 1-2 hűbelebalázs módjára elkezdett „majd-én-most-lefogyok” akcióm, így rájöttem, hogy ez az út nem járható. Nem tudok harcolni úgy, hogy nem ismerem az ellenséget. Rájöttem arra is, hogy a legfontosabb lépés a felismerés. Amíg nem deríted ki a „hogy történhetett ez meg” és a „miért” kérdésekre a választ, addig nem jutsz előre. Volt olyan kolléganőm, aki minden reggelt egy nagy zacskó sajtos fornettivel kezdett. Amúgy diétázott, és ezt tartotta is nagy vonalakban egész nap, de a reggelije egy nagy zacskó fornetti volt. Nem értette, hogy fogyás helyett miért hízik tovább…

Végig kellett gondolnom, hogy mi okozta ezt a hízást, mert ha megvan az ok, megvan a megoldás is. A végiggondolás eredménye, a miért és a hogyan most már világos (életmódváltás, sok kalóriadús étel, nulla mozgás). Ezek után jön a megoldás keresése.

 

Így hát elkezdtem utánaolvasni. Persze rengeteg szemetet lehet találni a témában, így időbe telik, hogy az ember tényleg használható információhoz jusson, és kiválogassa a hulladék közül a jó dolgokat. Először reménykedtem abban, hogy elég lesz étrendet váltanom, mivel a rendszeres sport nem az én világom, de végül rájöttem, hogy nincs könnyebb út. (Na jó, van, de azt plasztikai sebésznek hívják és számomra megfizethetetlen).

 

Így jutottam arra, hogy egy 2 hónapos (10 hetes) diéta és hozzá kapcsolódó aerob és alakformáló edzés lesz az, ami segít lefogyni, és a teljes életmódváltás segít, hogy az eredmény tartós maradjon. A felkészülésben, az alapok lerakásában a lifetilt blog rengeteg segítséget adott, példának okáért érthető módon magyarázott meg olyan összefüggéseket, amik máshol nem szerepeltek. Nem csak leírta, hogy ne egyél kenyeret, mert a kenyér szar. Leírta azt is, hogy miért az. Azt a tudásmennyiséget, amit innen-onnan összeszedtem, ennek a blognak a segítségével sikerült rendszereznem, válogatnom.

 

Mindezt persze nem három perc leforgása alatt gondoltam végig, dübörgött közben a nyár (nyár, persze… a svédek számára esetleg). Mivel láttam, mi vár rám, felmértem azt is, hogy ezt nem fogom tudni megvalósítani addig, amíg nyaralás, vizsgák, utazások és egyebek vannak napirenden. Ezért kerestem egy előreláthatólag nyugodtabb időszakot, és kitűztem a szeptemberi kezdést, egész pontosan szeptember első hetét (ami augusztus 29-el kezdődött).

 

A csúsztatott kezdésnek a nyáron kívül más oka is volt, nevezetesen, hogy ismerem magam, és tudom, mennyire képtelen vagyok ilyen mértékű gyökeres változtatásra. Így az volt a terv, hogy az augusztusi heteket a felkészülésre fordítom. Ide tartozott bizonyos ételek és szokások elhagyása, más szokások felvétele és a lelki ráhangolódás. Annak tudatosítása, hogy ez meg kell, hogy történjen. Hogy kemény lesz, hogy nem két napig fog tartani. Hogy végig kell csinálnom, mert kell, muszáj, akarom. És ide tartozott a környezetem felkészítése is.

 

Az augusztus tehát ennek jegyében telt, 29-én pedig elkezdtem a 10 hetes programomat.

 

 

PS: Most vettem észre, hogy ez volt a századik poszt. Jubilálok...