A novemberi szülinapozós hullám meglepett, nem kicsit. Életemben először éltem át, milyen az, ha az embert körülveszi a törődés. Otthon sosem számított igazán a születésnapom, ha az év bármely más szakára esett volna, akkor valószínűleg nemes egyszerűséggel feledésbe merül. Persze pechemre a legjobb időpontra sikerült érkeznem: én november 19-én születtem, nagyanyám (az anyai) halálának évfordulója után egy nappal. Ez szépen bearanyozta az ünnepet.
Már halottak napján elkezdődött. Ó, a halottak napja… A feszültség, a csend. A kötelező program a temetőkben, amit utáltam. Nem láttam az egész lényegét- vagy talán nagyon is láttam, épp ezért nem tetszett. Hiszen azokat, akiket nem is ismerek, nem fogom jobban megkedvelni attól, hogy kimegyek a sírjukhoz egy adott napon. Azok pedig, akiket ismertem és szerettem, azok az év minden napján hiányoznak és velem vannak. Az egész halottak napja éppoly álszent és üzleties volt számomra, mint a gyászév meg a karácsony. Kifelé mély fájdalmat, vagy épp mély szeretetet mutatni egy megadott időpontban, anyagias keretek között… (Ezt egyszer kifejtettem Anyának. Az arcára kiült a döbbenet, amit csak azok érezhetnek, akik épp szembesülnek a ténnyel, hogy egy szörnyeteget melengettek a keblükön.) A halottak napjáról egyébként a mai napig eszembe jut a szomszéd néni. A férje egy alkoholista vadállat volt, aki agyba-főbe verte, és akit úgy gyűlölt és félt, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Aztán a férfi meghalt… a feleség a temetésen idegsokkot kapott, épp csak nem ugrott a koporsó után, megtépte magát, üvöltött… Egy teljes évig gyászruhát hordott. Valakiért, aki egész életében kínozta. Ez alatt az egy év alatt egyébként kivirult, egyre boldogabb és egészségesebb volt, mindenki tudta, hogy a fekete ruha mindent rejt, csak valódi gyászt nem. Azért persze a mai napig hetente látogatja az ura sírját…
Szóval, a halottak napjával kezdődött. Még október végén beszereztük a gyertyákat, mécseseket, megrendeltük a koszorúkat a virágostól. November elsején aztán végigjártuk az összes –általam sosem látott- rokon sírját, a legvégére hagyva a Nagyanyámét. Nála sokkal több időt töltöttünk, mint bárhol máshol. Otthon aztán Anyához nem is lehetett hozzászólni. Magába szállt, nem beszélt, nem figyelt. Ha mégis, akkor minden apróságon kiborult, veszekedett vagy sírt. Ilyenkor jobb volt elmenekülni otthonról.
Aztán eljött november 18. napja… Anya végigsírta-aludta a napot, mert telenyomta magát nyugtatókkal, amik kiütötték. Kizavart a szobából, nem lehetett megvigasztalni, semmit nem fogadott el. Azt hajtogatta, hogy én ezt nem értem, sosem fogom megérteni, hogy milyen érzés elveszíteni az anyját… Igaza volt, tényleg nem értettem. És ez így ment, mióta az eszemet tudom. Minden évben, 21 éven keresztül. Mondanom sem kell, Anya nem lett jobban egy éjszaka leforgása alatt, a depresszió elhúzódott nála egész november végéig. Az egész tehát gyönyörű alapot adott másnapra, a születésnapomra. Jobbára igyekeztem láthatatlannak tűnni, és ez többnyire (ha szerencsés voltam) sikerült is.
21 év alatt nem sikerült megértenem a gyászát. Nem értettem, hogy lehet valakit még két évtized után is így siratni.
Azt hiszem, ma jöttem rá a válaszra…
Ma négy éve, hogy meghalt. Ha hirtelen történik, ha végig jelen van, talán másképp fogom fel. Talán felfogom. De a kórházi kezelések miatt az utolsó heteken nem otthon töltötte, így valahogy olyan volt, mintha a halála nem lenne igazi. Mintha csak elugrott volna valahova, mintha elutazott volna. Nincs itthon, hát persze, de eddig sem volt itthon, nem? Sokszor előfordult, főleg az első két évben, hogy ha kérdésem volt, egyből nyúltam a telefonhoz, hogy őt hívjam. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe. Hogy ne álmodnék vele. Hogy ne érezném azt, hogy valahol itt van, lát, figyel, és talán bírál. Nincs olyan nap, hogy ne akarnék leülni vele, megbeszélni a dolgokat. Magyarázatot követelni. Megértést várni.Elmondani neki, hogy már értem, mit jelent elveszíteni az anyánkat.
Nincs olyan nap, hogy ne lenne jelen, de január 19-én valahogy mégis sokkal kézzelfoghatóbb a fájdalom.
Mára megtanultam azt is, hogy elfogadjam mások gyászát. Megértettem, hogy van, akinek kell a fekete ruha, a halottak napja, a koszorúk, mécsesek. Van, akinek kell a gyásznap és a sírás. Van, aki úgy tudja feldolgozni magában a fájdalmat, hogy kifelé gyászol.
Én 4 éve nem vagyok képes temetőbe tenni a lábam. Azzal… elfogadnám, hogy meghalt. Azzal lezárnék valamit, és bár tudom, hogy előbb-utóbb le kell zárni, de még nem vagyok rá képes.
Egyébként soha nem mesélt nagyanyámról, így most már sosem fogom megtudni, milyen volt az az anya, akit ő vesztett el.
