A BKV sztrájk eléggé felbolygatta a körülöttem élők-dolgozók idegzetét: hétfőn egész nap pánik és izgalom, kérdések sora: te bejössz? Hogy jössz be? A HR általános tájékoztatást ad, buzdít, a vezetők összeírják, ki tud bejönni, kit kell helyettesíteni...
Először nem is tudom mire vélni, miért kérdezgetik tőlem, hogy kedden jövök-e dolgozni. Miért ne jönnék? Bejelöltem volna szabadságtáblában ezt a napot? Biztos tévedés... Aztán hallom a beszélgetésekből, hogy sztrájk lesz. Erre viszont már csak legyintek, ez engem nem érint. Gyalog járok dolgozni... mióta is? Ó igen, közel két éve. Egészen pontosan 2008 április 7. óta, amikor is először kellett szembesülnöm a BKV sztrájkján keresztül azzal, hogy jogai csak a nagyoknak vannak, a kicsiknek maximum kötelezettségeik lehetnek (például ami a bérletet illeti: kötelességünk megfizetni… de amire feljogosítana, azt ők bármikor elvehetik tőlünk, és ezt a törvény is lehetővé teszi számukra.)
Az első sztrájk idején még a Feneketlen-tó mellett laktam, a Kosztolányin. A munkahelyem viszont már akkor is az Astoria mellett volt, így ezt a sacc. 2,5 km-es távot kellett megtennem valahogy 2008 április 7-én. Mivel nincs autóm, se jogosítványom, görkorizni nem mernék -ennyi aluljárón át nem is lehet-, a biciklim is vidéken rozsdásodik, ezért maradt a gyalogos módszer. Normál körülmények között (értsd: ha nincs sztrájk) a hetes busszal kb 20 perc alatt bent voltam a munkahelyemen, így a biztonsági időt rászámolva is bőven ráértem elindulni fél 8-kor. Persze gyalog ki tudja, mi lesz, így biztos, ami biztos, aznap kicsit korábban keltem, és reggel 7-kor nekivágtam a Bartók Béla út- Ferencz József-híd-Kiskörút-Astoria vonalnak.
Félhomály volt és köd, az évszakhoz képest kifejezetten hideg, és szitált valami nedvesség is az égből. Az utakon megdöbbentő módon senki: se autók, se gyalogosok. Úgy látszik, aki tehette, szabadságot vett ki, aki nem, az még csak később fog kimerészkedni. Azon ritka pillanatok egyike volt, mikor úgy érezhettem: egyedül vagyok az egész városban. Valami egészen elképesztően jó érzés volt.
Nem rohantam, de így is beértem még háromnegyed 8 előtt, és még csak el sem fáradtam. A gyerekkoromban megszokott, ám mostanság hiányolt mozgás kifejezetten jólesett, egész nap jobb volt a közérzetem, frissebb voltam és vidámabb.
Ezek után nem volt kérdés: ha tehettem, gyalog indultam munkába. Aztán még 2008 nyarán beköltöztem a belvárosba a Corvin mozihoz, ahol azóta is lakom. Ez már csak 20 perc sétára van a munkahelyemtől, és jóval közelebb minden máshoz is, így egyre többet sétáltam, egyre kevesebbet tömegközlekedtem. Az eredmény meglátszott.
Soha nem voltak súlyproblémáim, de az egészségtelen étkezés (a rengeteg gyorséttermi cucc meg édesség), a dohányzás, a sok méreganyag egy idő után a legjobb genetikával megáldott testen is meglátszik… főleg, ha az a test 21 éven át volt napi szinten egyórás gyalogláshoz és biciklizéshez, a futkorászáshoz meg fáramászáshoz szoktatva. Kölyökként izgő-mozgó sajtkukac voltam, csupa izom, semmi zsírsejt. Aztán ahogy felköltöztem a Nagy Faluba, a mozgáslehetőségek megfogyatkoztak. A biciklim lent maradt, a séta is csak hobbivá vált. A fára mászást meg… hát azt hiszem, Pesten nem néznék jó szemmel. Eltunyultam, és ez meg is hozta az eredményt, az egyre határozottabban körvonalazódó narancsbőr képében. Nos, ez a narancsbőr esett áldozatául először a munkába sétálásnak.
Aztán jött sorban a többi előny: a csökkenő súly, a jobb közérzet, a több energia, a kevesebb stressz. Az az idő, amit a be-és hazasétálással töltök, pont alkalmas arra, hogy közben elmélyedjek magamban az aktuális dolgokon, célokon, érzéseken. Ezzel együtt megszabadultam a tömegközlekedés okozta stressztől is: a tömeg, a kapkodás, rohanás, a heringeffektus, a félájult kapaszkodás a kanyarban, mikor a piros hetes sofőrje már megint a Need for Speed főszereplőjének képzeli magát… tolakodás, a beszólások, a taperolás. a szagorgia ( a reggeli még csak hagyján, de a délutáni…) mindenközben figyelni a táskára, kabátzsebre… Na, ez mind-mind visszaszorult. BKV-t ettől kezdve csak akkor vettem igénybe, ha komolyabb távra mentem: Zuglóba a főiskolára, vagy haza vidékre. Aztán ahogy teltek a hónapok, és egyre jobban hozzászoktam a sétáláshoz, úgy vállaltam be egyre nagyobb távolságokat is. Mostanra már az életem természetes részévé vált. Buszra, villamosra, metróra csak akkor szállok, ha kevés az időm, és nagy a távolság, de ez nagyon ritka, havonta maximum egy-egy alkalom. És tervezem, hogy ezt a pár alkalmat is lenullázzam, azzal, hogy veszek egy biciklit. A hosszabb távok megtételére tökéletes lesz.
Szóval: köszönöm, BKV! Köszönöm, hogy megmutattátok, mennyire, de mennyire felesleges és minőségtelen, és ehhez képest milyen nevetségesen, luxusszinten drága a szolgáltatásotok (a nettó átlagbér 2009-ben 120 000 Ft, a bérlet 9400 Ft, tehát a havi fizetés cca. 8%-a). Hogy nincs szükség rátok. Hogy kigyógyultam a legelterjedtebb pesti betegségből, a mozgáshiányos BKV-függésből. Hogy visszakaptam a sima bőrömet, a jó izmaimat, a lendületemet.
Elég nagy áldozatot hoztatok ezzel, bár még magatok sem látjátok. Elsőre, 2008 áprilisában még megbénítottátok a várost. Aztán másodjára (2008 őszén) már kevesebben ijedtek be tőletek. Mostanra pedig egyre több és több embernek mutattátok meg, hogy nincs is messze az iskola/munkahely gyalog vagy biciklivel sem. Az elmúlt két évben legalább 10 ismerősöm váltott rólatok a kerékpárra-rollerre-gyaloglásra. Ők is remekül vannak, imádják az új életmódot, így az ő nevükben is kijelenthetem ismét: Köszönjük, BKV!
