Az életem egy káosz, minden, amit az elmúlt években felépítettem, összeomlik, minden, amit megszoktam, felbomlik, minden, amit szerettem, eltűnni, elveszni látszik.

Nem azért tűnök el a virtuális térből, mert nincs mit írnom. Nagyon is lenne mit írnom. Például arról, hogy most derült ki, apámat kemózni, sugarazni se lehet. S.O.S. feltáró műtétet hajtanak rajta végre, aztán meglátják, mi legyen, mert a rák már áttétes a nyirokmirigyekre is. Vagy arról, hogy a lakás tulaja hogyan zárt ki a lakásból, benttartva a többszázezer forintnyi értékemet, jogosulatlan (és úgy sejtem, fiktív) tételeket követelve rajtam, és hogyan rabolta el a kutyámat, hogy vele zsaroljon. Vagy arról, hogy a kutyát aztán hogyan szereztük vissza rendőri segítséggel, és hogy érte el a Hős (az én Hősöm), hogy a tulaj belássa, nem fizetek ki olyasmit, amihez semmi közöm.

Ésatöbbi. Van történet bőven, majd egyszer, ha leülepedett, ha képes leszek eltávolodva, higgadtan látni a dolgokat, akkor leírom. Hogy tanuljak belőle, hogy levonjam a következtetéseket. Majd. Most egyelőre pánik van, és gyorstüzelő üzemmód.

De fel a fejjel, mert a hét tanulsága számomra, hogy vannak még jó emberek, és tényleg a bajban ismerkszenek meg.

Köszönöm.