"Tudnia kell, hogy nem élheti fel hosszú ideig fizikai tartalékait, hanem időnként gondoskodnia kell pihenésről és regenerálódásról is!"

Hát, soha nem volt még ilyen aktuális... Az utóbbi időben egyre kevesebb alvás jut, és egyre több mindenféle más. Január óta két végén égetem a gyertyát, de nagyjából most, a novemberi hónapban érték el az események a csúcspontjukat. Az egész hónap egy nagy szüli-hónapi bulivá lett... élvezem nagyon, jól vagyok, csak... fogynak a tartalékok. De hát, ugye, ami nem öl meg, az erősít.

Fáradt vagyok. És fáj a fejem.

...hogy én tényleg mindent megpróbáltam, hogy mindenkit elrettentsek magamtól. Igyekszem mindig a legszörnyűbb képet festeni, hogy ezzel űzzek el minden embert, és így ne tudjanak bántani. És én se bánthassak senkit. Aki ezek után mégis marad, az több, mint gyanús.

Már csak egy kérdés maradt: Miért?

Néha egyszerűen csak tudom, hogy valami, ami jónak tűnik, nem jó. Gyanús, bűzlik, furcsa. Van, amikor egyszerűen csak a belém ivódott negatív hozzáállás, a komplexusok hitetik el, hogy velem jó nem történhet. Ha tehát mégis történik, akkor előbb vagy utóbb ki kell derülnie, hogy nem is annyira jó, mint amilyennek tűnik.

Hova lett a régi idők igazi, finom, nem túl édes, nem túl gejl Túró Rudija? Az a rudi, amiből zsinórban toltam le a torkomon egy tucatot, gond nélkül?

Ma az volt a terv, hogy Túró Rudi lesz az ebédem (meg egy tábla mogyikrémes Tibi, mert a Tibi jó, a Tibi különleges...). Vettem is 6 darabot, akkurátusan sorba rendeztem őket az asztalomon, nekiláttam és... és a harmadik után már émelyegtem.

Kérem vissza a rudimat!

... hogy mikor azt hiszem, hogy már átléptem minden határt, hogy megtettem mindent, hogy elértem a végső korlátaimat... nos, akkor még mindig meg tudom lepni magam. Újabb és újabb, egyre bizarrabb korlátokat lépek át, hétről hétre bebizonyítva magamnak, hogy nincs lehetetlen. Ami két hete még végső, mindenekfelett álló tabu volt, az egy hete ledőlt. Ami még egy hete tűnt megtehetetlen, tiltott, elérhetetlen vagy épp sosemszabad- dolognak, az mára megtörténik, mi több, természetes, hogy megtörtént. Egyre messzebb megyek el, egyre kevésbé érdekelnek a következmények, és egyre erősebben érzem, hogy ezek nem valós, hanem nevelt, örökölt, átvett, avítt határok, a lélek, a társadalom, a szocializálódás berlini falai, amiket sosem lett volna szabad felhúzni, ledöntésük pedig már réges-rég aktuális. Mert ezek nem a saját korlátaim. Ezek a ti korlátaitok, amiket magamra erőltettem.

Mióta nincs bennem másoknak megfelelni vágyás, azóta kevésbé érdekel, hogy az általuk szabott mesterséges gátakat fenntartsam.

Úgy is mondhatnám, Michael Crichtont idézve: a természet utat tör magának.

Nem hittem volna, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat. Ez persze sok mindent megváltoztat. A legrosszabb a hónapok óta tartó feszültség volt… Mikor? Hogyan? Mennyi, mennyire? Milyen lesz? Nincs rosszabb a bizonytalanságnál: a mikor tudod, hogy közeledsz valami felé, de fogalmad sincs a részletekről. Nem tudsz tenni semmit, csak vársz, kivársz, őrlődsz.

Játék kezdődött: játék arról, hogy képzeljük el a jövőt. Nem érdekel a játék, nem érdekel a kihívás. Legkevésbé a sorozat, aminek a népszerűsítéséről szól az egész. Már elmúltak azok az idők, mikor ilyesmivel lázba lehetett hozni. De maga az ötlet: a gondolat arról, mi lesz… ez már sokkal érdekesebb. Főleg, mivel hosszú hónapok óta foglalkoztat. 

...hogy Freud és Kosztolányi egyaránt állkapocsrákban halt meg. Érdekes, de egymástól függletenül mindketten óriási hatással voltak az életemre. Ha már így, akkor álljon itt Kosztolányi számomra legmegrázóbb verse:

 

Számadás    

 

1

 

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,

nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van -

boldog akartál lenni és hiába,

hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

 

inkább egészen és kínzó-csigába,

mint félig így, alkudva oktalan,

ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,

vagytok ti itt a földgolyón sokan.

 

Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve,

templomba, kórházakba, börtönökbe

lassan vonul a roppant karaván,

 

siess te is oda, igaz körödbe

s - égő kanóc - lobogj velük örökre

elégedetlenség szent olaján.

 

2

 

Nem vagy magad - jobb néked erre, hidd el,

sok furcsa ember néz bámulva rád,

nem üdvözöl téged, nem istenít fel,

nem göngyöli a lelkét sem alád,

 

csak rád tekint fásulva, tompa hittel,

rokon közönnyel, s néha kezet ád,

de ha ezekkel a testvéreiddel

élsz majd, elámulsz. Nagy ez a család.

 

Családtalanok óriási családja,

mely a többség törvényét túlkiáltja,

komor kisebbség, szívós és kemény,

 

elégedettek hangos lelki vádja,

íratlan, láthatatlan bírói tábla,

örök, hatalmas ellenvélemény.

 

3

 

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,

nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,

sosem kimélni a könnyet se, vért se,

a semmibe rikoltani szavad,

 

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,

számodra itt még munka is akad,

mindig kell valaki, aki megértse

az utcalányt s a tébolyultakat.

 

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,

szemedben éles fény legyen a részvét,

úgy közeledj a szenvedők felé,

 

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,

de az egész nem-osztható egészét:

ki senkié sem, az mindenkié.

 

4

 

Ki adna másképp inni a betegnek,

ha nem mi, kik álmatlanul ülünk,

támadna hívő, vértanú, eretnek,

ki egy rögeszmén részegülve csüng,

 

látnák-e a vénlányt, kit félrevetnek,

ki sírna, ha nem hallaná fülünk,

s élnének-e ők is, kiket szeretnek,

mi lenne a világ minélkülünk?

 

Mi lenne máskép a világ s ki lenne

az állatok irgalmas társa benne,

ki lenne hűség és mi lenne ír,

 

s ki lenne az, ki száguld éjjelente

a lámpa fényénél a végtelenbe,

csodák között s Nirvána-ködben ír?

 

5

 

Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,

kinek a falba koppan szelleme,

s fia holttestén az anya, ki barbár

jaját okádja - iszonyú zene -,

 

aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,

hol tiltakozhatsz és hogy ellene?

de hát hova mehetnél? mit akarnál?

mi érdekelne még, mi kellene?

 

Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja?

egy mozicsillag rossz szalag-paréja?

vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,

 

pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja?

az ócska élet mily rongy kabaréja,

melytől a fő zúg és a gyomor ég?

 

6

 

No lásd, maradj, árvák között az árva,

maradj közöttük, állj meg végre itt,

nem kérve semmit és semmit se várva:

ezek a te igaz testvéreid,

 

idézd fel őket dolgozószobádba,

adj villamosabb életet nekik,

s ha majd megéled a sok néma lárva,

a te szavad ők még megérthetik.

 

Megértenek téged s őket megérted,

kiket sirattál, sírni fognak érted,

hisz végzetük egy nékik és nekünk,

 

kik eldobáltunk minden harci vértet,

nem veszhetünk el, minket kard se sérthet,

nincs semmi sem, amit elveszthetünk.

 

7

 

Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,

kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,

bezárja életét is, mint a boltot,

mert benne van a csillogó bazár,

 

és félti kincsét, a sok cifra foltot,

a lelke szűk, kucorgó és sivár,

rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,

örökre reszket és örökre vár.

 

Hazája ház, barátja az erős,

hitvány rokonja az ki ismerős,

határa kertfal, tyúkól, pincegátor,

 

de a boldogtalan tanyája sátor,

zászlója felleg, ő, csak ő a bátor

s a jó, csak a boldogtalan a hős.

Izgatottan készülök megvenni az ötödik luxusautót. Ha ez megvan, akkor már semmi sem állíthat meg, a fegyverek beszerezve, a küldetés teljesítve, és dőlni fognak a milliók.

…megyünk.

Szóval elmész, de mielőtt elmész, még egyszer visszanézel, csak még egyszer, miközben elhalványul a naplemente, még egyszer, utoljára látni akarod a zord New England-i eget – a templomtornyokat, a víztornyot, Pault, fejszéjével a vállán. De lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet visszanézni – minden történet ezt állítja. Emlékezz csak, mi történt Lót feleségével. A legjobb, ha nem nézel vissza. A legjobb hinni, hogy minden szép és jó lesz, amíg meg nem halsz – és lehet, hogy így is lesz; ki meri azt mondani, hogy nem így szoktak véget érni a dolgok? A sötétbe elvitorlázó hajók közül van, amelyik újra meglátja a napfényes eget, újra megtalálja egy másik gyerek kezét; ha az élet bármire is megtanítja az embert, arra biztosan, hogy annyi boldog végkifejlet létezik, hogy komolyan meg kell kérdőjelezni annak az embernek a józanságát, aki azt állítja, hogy nincs Isten.

Elmész, és gyorsan mész, amikor a nap hanyatlani kezd, gondolja álmában. Ezt teszed. És ha még egy utolsó gondolatot szentelsz neki, lehet, hogy kiderül, hogy egy kísértetről, ábrándoztál... gyerekek kísértetéről, akik a vízben állnak a naplementében, körben állnak, egymás kezét fogják, arcuk fiatal, magabiztos, de elszánt... legalábbis eléggé elszánt, hogy életet adjon azoknak az embereknek, akikké felnőnek, eléggé elszánt, hogy talán megértsék, hogy azoknak az embereknek, akikké majd válnak, életet kell adniuk azoknak az embereknek, akik előtte voltak, és csak azután próbálkozhatnak az emberiség mulandó létének a megértésével. A kör bezárul, a kerék forog, ez minden.

Nem kell visszanézned, hogy lásd azokat a gyerekeket; az agyad egy része örökké látni fogja őket, örökké velük fog élni, örökké szeretni fogja őket. Nem feltétlenül alkotják a legjobb részedet, de egyszer ők voltak mindannak a tárháza, amivé válhattál.

Gyerekek, szeretlek benneteket. Annyira szeretlek!

Szóval el innen, el, míg a fény utolsó sugara elillan, el Derryből, az emlékektől... de ne a vágytól. Az megmarad, csillogó kámeája mindannak, amik voltunk, és amiben gyermekként hittünk, ami a szemünkben ragyogott, még akkor is, amikor eltévedtünk, és a szél tombolt az éjszakában.

El innen, és próbálj mosolyogni. Kapcsolj be egy kis rock and rollt a rádión, és minden bátorságoddal és hiteddel menj az élet felé. Légy igaz, légy bátor, és állj ki az igazadért!

A többi csak sötétség…

…Úgy ébred fel álmából, hogy nem emlékszik pontosan, nagyjából csak arra, hogy álmában újra gyerek volt. Megérinti felesége sima hátát, miközben az melegen alszik, és saját álmát álmodja; arra gondol, hogy jó gyereknek lenni, de ugyanakkor felnőttnek is jó lenni, mert akkor képes az ember felmérni a gyerekkor misztériumát... annak hiedelmeit és vágyait. Egy nap majd írok minderről, gondolja, de közben tudja, hogy ez csak afféle hajnali gondolat, álom utáni gondolat.

De jólesik erre gondolni egy ideig a reggel tiszta csendjében, arra, hogy a gyermekkornak megvannak a maga édes titkai, és a halandóság bizonyítékaként létezik, és a halandóság magában foglalja a bátorságot és a szeretetet. Arra, hogy ami előre nézett, annak vissza is kell néznie, és minden egyes élet létrehozza a maga változatát a halhatatlanságra: egy kereket.

Vagy legalábbis néha erre gondol Bill Denbrough azokban a kora reggeli órákban, amikor majdnem visszaemlékszik a gyerekkorára és a barátaira, akikkel megosztotta.

A mai, egyébként gyönyörűnek ígérkező napomon kissé mellbevágott az alábbi index cikk, különösen Michalkó Péternek, az ADOSZT elnökének az alábbi sorai:

„Látjuk, hogy milyen helyzetben van az ország, nem kívánjuk kivonni magunkat az áldozatvállalás alól, bérünk két éve be van fagyasztva, a 13. havi keresetet elvonták, de ezentúl nem akarunk több áldozatot hozni – szögezte le Michalkó. – Azt szeretnénk elérni, hogy a kormányzat ismerje el, hogy az APEH-nél többet dolgoznak az alkalmazottak a napi nyolc óránál, nem ritka, hogy szombaton és vasárnap is bemennek dolgozni a munkatársak.”

"Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell táncolni az esőben."

Lassan idézetgyűjteménnyé avanzsál a blog, de ennek is megvan a maga oka és varázsa. Sokszor olvasok, látok, hallok valamit, ami igazán megragad, hatást kelt bennem, és ezt a hatást nem tudom olyan jól visszaadni. Ezért inkább idézek, mert az sokkal beszédesebb. Vagy épp olyasmire bukkanok, ami kifejez valamit a lényemből, jobban, mint ahogy én magam szavakba tudnám ölteni.

Aki vadállatot csinál magából, az megszabadul az emberi lét fájdalmától.

 

Kellenek néha önmaguktól, önmagukért szép napok. Én a maival már a másodikat kaptam a héten. Nincs levertség, nincs nyűgösség, mosollyal alszom, mosollyal ébredek. Pár óra alvás után is frissen pattanok ki a ágyból (persze csak képletesen, a galériáról lévén szó), a kávét csak az íze kedvéért iszom. A madarak csicseregnek, de esküszöm, még a pillangók is röpködnek körülöttem. Az eső, latyak, hideg, zaj, és bármi rossz az ingerküszöböm alá esik. Az energia szétvet, most legszívesebben futnék egy kört a háztömb körül. Az ilyen napokon szép élni. Ilyenkor a boldogság nem csak egy szó lesz, de feltöltődik valós tartalommal. Nem, nem vagyok szerelmes. Csak boldog vagyok. És nagyon szerencsés is egyben, amiért ezt a boldogságot észre tudom venni.

"Valami új dolog történt. Először az örökkévalóságban, valami új. A világegyetem előtt mindössze két dolog létezett. Az egyik maga Az volt, amásik pedig a Teknősbéka. A Teknősbéka ostoba volt és öreg, és sosem bújt elő a páncéljából. Az azt gondolta, hogy a Teknősbéka halott, már legalább egymilliárd éve halott. Még ha nem is halott, akkor is csak ostoba és öreg, és még ha a Teknősbéka okádta is ki a világegyetemet egészben, ostobaságának tényén az sem változtat.

 

Árnyékosak, ragyogók és fölöttébb
titkosak; (csak annyit mondhatok:
e lényecskék többnyire Skorpiók)

Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát - talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, õértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben.

                                                                 Stephen King: AZ

…Franciaországban, egyszerű étkezéstől a legfényesebb lakodalomig, szom­jukat, örömüket, ünnepüket vörösborral édesítik az emberek. A vörösbor nem tűri a ma­gá­nyos ivót. Cimbora kell hozzá, vidám történetek, régi nóták, asszonyokra emlékeztetőek, kártya és muzsika...

… A vörösbor Fran­ciaország nagy hagyományainak egyike, és bizonyos hazafias szertartással egyenrangúnak kell tekinteni, amikor isszák. De ha olasz őseimre gondolok, akik megszokták, hogy a quarto rossót minden étkezésnél rendelés nélkül felszolgálja a pincér, akkor szintén kötelez a tisz­telet ez itallal szemben, mert Olaszországban is több, mint egyszerű iszákosság a vörösbor élve­zete. Ezért csak pálinkát szabad inni. A pálinka mámora fenséges közönyt prédikál. Meg­veted a halált, és jó az élet is úgy, ahogy éppen van, illetve, ahogy nincs. A vörösbortól eszed­be jut, hogy novemberben Rómában a Borghese park fakoronái között, növekvő mahagóni­színű foltokban terjed az ősz, és alkonyatkor sok-sok harang zúg. Ilyenkor a Piazza de Popo­lón felrebbennek a galambok esetlen szárnyalással... Fáj a szíved, de képes vagy vágyódni, sőt remélni is, hogy egyszer majd eljutsz innen az Örök Városba, miután ilyen céllal búcsú­záskor bedobtál néhány centesimót a Fontana di Trevi nevű mesterséges vízesés roppant medencéjébe, s ezért viszontlátással kecsegtet a babona némi készpénz ellenében. Hiszed a hihetetlent; ez a vörösbor...

...A vörösbor elhozta Rómát a sok haranggal. De éppúgy mondhattam volna a firenzei Ponte Vecchio zsivajos környékét vagy akár a genuai temető alig szomorú és mégis fenséges látvá­nyát, mozdulatlan szobortömegével. Ha hiszed ha nem: ott nagyon boldog voltam, az olvadó viasz és a gyászosan nehéz szagú virágok párolgásában... Akadt például egy orosz nő, aki csak itt vált beszédessé, ahol általában örök hallgatás céljából tartózkodnak az emberek, és júliusban a hervadásra készülő, érett virágok utolsó, nagy illatbacchanáliáikat lelkendezik, mint bizonyos asszonyok az úgynevezett balzaci korban, kiszépülve és sokszoros szenvedély­től kábultan, hajukban az első ősz szálakkal…

…A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lan­kadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nem­egyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörös­bornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fon­tos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz.

 /Rejtő Jenő: Csontbrigád/

Kedves Selyemmajom!

Annak idején, mikor elkezdtem ezt a blogot vezetni, terápiás célzattal fogtam bele. A régóta, mélyen elfojtott, sosem feldolgozott, sosem bevallott dolgokat szerettem volna kiírni magamból. Hogy meggyógyuljak, felépüljek, továbblépjek. Hogy beismerjek, felismerjek dolgokat. Ezek az énem legbelső, legszemélyesebb, legintimebb részei, amit sosem osztottam meg senkivel.

Persze megtehettem volna, hogy csak otthon, napló formájában adom ki magamból ezeket a dolgokat, de féltem, hogy nem használna. Hogy otthon, önmagamban képes lennék hazudni magamnak. Az, hogy a világhálóra, nyilvánosságra került, valahogy erősít: ha valamit kiírok magamból, akkor azonnal felteszem ide, nem módosítok, nem töprengek. És ha már kint van, nem is módosíthatok rajta, hiszen bennem van a tudat: ha esetleg valaki, akárki, bárki is elolvasta, talán észrevenné a változtatást. Így nem tehetem meg, hogy ha már valamivel szembenéztem, utána mégis eltöröljem. Ez segít a fejlődésben. Legalábbis eddig segített.

Valójában nem számítottam rá, hogy bármikor bárki is ráakad erre a blogra, és elolvassa (az egyetlen emberen, Valaminicken kívül, akivel a blog születésekor megosztottam a hírt). Nem reklámoztam, nem tettem ki sehova. Egyszerűen csak volt. Ennek ellenére páran megtalálták, és született egy csekély olvasótáborom. Nem zavart. Az, hogy olyan emberek olvassák el a lelkem legintimebb gondolatait, akiket nem ismerek, sosem találkoztam velük, nem okozott problémát. Nem tudják, ki vagyok, nem ismernek a mindennapokban, így értelemszerűen nem fog kihatni a velem való viszonyukra sem az, amit ide leírok.

De amit mindig kerültem, az az volt, hogy ismerős valaha is megtalálja. Vannak barátaim, akik tudják, hogy blogot vezetek, de egyikük sem ismeri a blog nevét. Volt, aki szerette volna elkérni, visszautasítottam. Volt, aki meg is sértődött, hogy nem bízom benne. Ezt, bár sajnáltam, de inkább elfogadtam, mint hogy kiadjam a blog címét.

Nem akarom, hogy a családtagjaim, a rokonaim, barátaim, kollégáim, ismerőseim elolvassák a blogomat. Mert megváltoztatná a köztem és köztünk, közetetek lévő viszonyt. Mert másképp néznétek rám, másképp gondolkodnátok, másképp cselekednétek, és én ezt nem akarom. Mert én nem változtam, én én vagyok, akit ti ismertek. De rátok csak annyi tartozik belőlem, amennyit meg akarok mutatni. A maszk alatti részt védenem kell.

Ma felkavart egy téma, amiben érintett vagyok. Sosem hittem, hogy valaha kiírnám magamból. Ez olyan mélyen van, volt elásva a lelkemben, hogy azt hittem, nem kerül a felszínre soha. És bár soha semmitől nem szenvedtem ennyire, mégis ki kell írnom magamból. Ki kell adnom, beszélnem kell róla. mert ez az, amiről nem szabadna senkinek sem hallgatnia.

Azonban addig, amíg nem tudom, ki vagy, nem vagyok képes publikálni a posztot. Nem, mert lehet, hogy az apám vagy, vagy a főnököm. Lehet, hogy a szomszéd srác vagy, vagy egy barátom. Vagy az unokatestvérem, vagy a postás srác, vagy iskolatársam, vagy a mellettem ülő kolléganő. Bárki is vagy, mindenképp ismersz. És ha ez így van, akkor a poszt elolvasása után megbélyegeznél. Másképp néznél rám, másképp szólnál hozzám. Más lennék a szemedben. Jesszum szavaival, ez egy coming out, de bár a világgal megosztom, az ismerőseimmel nem szeretném. A világ nem tud bántani, de ti igen.

Tudnom kell, ki vagy, ahhoz, hogy el tudjam dönteni, folytatom-e ezt a blogot, amit már ismersz, vagy elköltözök más nick alatt, más blogra. Mert lehet, hogy olyan ismerős vagy, aki "nem számít" (bocsánat a kifejezésért, de olyan, aki nem tölt be olyan fontos szerepet az életemben, hogy össze tudjon törni), és ha így van, akkor maradok. De lehet, hogy olyan ember vagy, akinek sosem lett volna szabad elolvasnia egyetlen sort sem.

Kérlek, keress meg a privát levélcímemen: innocent_touch@citromail.hu.

Amíg ezt nem teszed, én nem tudok publikálni.

Köszönöm,

Nóra

„A maszk szent. Nem szabad levenni.
Tilos. A játékot maszkban kell végigjátszani.
Az őrületből nem szabad kijózanodni.
Az őrület a mi természetes állapotunk. A maszk annak a jele, hogy mi szakrális tébolyban élünk.
Valóság?
Valóságban csak akkor élnénk, ha arcunk lenne.
De álarcban vagyunk, és ez az álarc nagy misztérium.”

/Hamvas Béla/

Valóság, csalódás

Szívembe szúrt

sok hazugság

Lelkem mélyén

forró indulatok

Kiengedném, de nem tudom

Valami megszűnt bennem

Elpusztult rég

Arcomon nem láthatod

De belül üvöltenék

Szintetikus lett az egész élet

Hatás alatt élsz

Százszor kértelek

Nem engedtél

 

Belül én már rég meghaltam

Csak a maszkom él

Belül én már rég meghaltam

Egy maszk nevet feléd

 

Hogyha egyszer embert ölnék

Nem érezném

Hogyha sírok, úgyse látod

Második én

Ilyenné tett ez a szemét élet

De a maszkom véd

Bárcsak gyermek lennék

Ártatlan lény

/Junkies: Maszk/

Ha megszületett volna, már közel hat éves lenne. Ősszel már iskolába is járhatna. Lányként gondolok rá, okos, cserfes, copfos kis kobold, kiköpött anyja. A nap 24 órájában be nem állna szája, csak kérdezne és kérdezne, az egész világot be akarná inni, mindent meg akarna fejteni.

Én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.

Rendben van hát, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.

(A. Huxley: Szép új világ)

Ma valahogy ezzel az idézettel keltem, ez motoszkált egész nap a fejemben. Néha felszínre úszott, utána el-elmerült, mint valami álmos tengeri szörny.

Oka van annak, hogy ennyire foglalkoztat. Valamit mondani akar, túl az elsődleges értelmezésén, hiszen az egyébként is közel áll hozzám. Feladatom ven ezzel az idézettel. Valamit meg kell értenem általa, tanulnom kell belőle. Valamit, amit talán eddig is tudtam, ott úszkál a felszín alatt, várva, hogy mikor bukkanjon fel.

Tompa vagyok, nehezen megy a gondolkodás, zsibbadt a testem, zsibbadt az agyam és zsibbadt a lelkem is.

“Nem téveszt meg a látszat
Semmi nem változott
Láthatod minden a régi
Értünk senki sem imádkozott…

…Forog a rozsdás körhinta
Lehet, hogy valakinek így jó
Sötét a holtak lelke
Farkába harap a kígyó

Minden olyan, mint volt
Semmi nem változott “

Néha rémálmok jönnek a semmiből. Nem a minden éjjel meglátogató, régi ismerősként üdvözölt szokásos rémálmok. Hanem igazi, minden izmomat kocsonyává változtató, mindent meghatározó rémálmok. Olyanok, amik örökre nyomot hagynak. Sokféle van belőlük, nem lehet tipizálni vagy kategóriákba sorolni. De egy közös vonásuk akad: ha a rettegéstől vagy a fájdalomtól már úgy ver a szív, hogy majd’ szétrobban, ha a véráramba zúduló adrenalin felébreszt, akkor sincs menekvés előlük. Ezek az álmok, ha visszaalszom, ott folytatódnak, ahol abbamaradtak. Újra és újra, mindaddig, amíg meg nem tanulom a leckét. Mert van még egy közös vonásuk: mindegyik valamit mondani, adni akar. Valamire felhívni a figyelmem.

Most úgy érzem, mintha egy ilyen rémálom a valóságba is átlépett volna. Az életembe, a mindennapjaimba férkőzött. Ugyanaz a minta, újra és újra. Mindahányszor belekezdek, mindannyiszor remélve, hogy most más lesz. Ez más lesz. Ő más lesz. De a kör ismét bezárul, a koreográfia ezredjére sem változik. Addig nem, míg én magam nem változom. Újra és újra hiszek, újra is újra elhiszem a régi mesét, el akarom hinni, mert szép, mert az ígéri, amire szükségem van. Aztán újra és újra kiderül, hogy csak játék volt. A kicsi lánnyal ismét csak játszanak. Velem könnyű játszani, mert nem kell hozzá hazudni. Elég csupán némának maradni, a ki nem mondott szavak, a mozdulatok, egy mosoly mind segítenek. A többit megoldom én magam. A mesét én szövöm az események köré. Az ígéret, a remény bennem születnek meg. Áltatom magam. Az embereknek egyetlen dolguk van: hogy hagyják.

Ráz a hideg a felismeréstől, most minden fáj. Fájnak a sejtjeim, fáj a vérem. Fáj. Egészen egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy ilyen rövid idő leforgása alatt képes voltam megtenni még egy kört a rémálmok körhintáján. Szeretem azzal áltatni magam, hogy erős vagyok, de nem vagyok az. Ez már nekem is sok volt.

 Nem is olyan rég jósoltam meg önmagamnak: „Csak játék volt, kicsi lány, csak játék vagy, az emberek játékszere. Ne aggódj, eljön a holnap is, holnaputánra beletörődsz, majd elfelejted, és már kezdhetik is újra.” Nem telt el három hét. És én megjártam ismét a kört.

Nem bírom tovább, nem bírom elviselni, úgy érzem, a következő az utolsó lesz. Tudom, hogy tanulnom kéne ebből is. Tudom, hogy a sors azért dobálja újra és újra elém a helyzetet, hogy tanuljak belőle. Hogy fejlődjek, hogy változtassak. De nem tudom, min, nem tudom hogyan. Nem tudom, hol van a hiba. Nem tudom a leckét. Nem tudom, mi a feladatom.

Tudom, hogy a naivitás, a hiszékenység, a mindenre és mindenkire való rácsodálkozás teszi lehetővé a játékot. Az, hogy bármi és bárki iránt képes vagyok lelkesedni. Az, hogy ha örülök, belölről örülök, mindennek és mindenkinek. A teljes lényemmel örülök. Az, hogy hinni akarok. Az, hogy hiszem a jót. Hiszem a szépet. Hiszem, hogy ezek még létezhetnek.

Ezt kellene kiölnöm magamból? Nem megy. A halál könnyebb választás, mint ez. Ez nem én lennék. És így nem is szeretnék élni, egy percet sem.

Van, hogy megzuhanok, vannak rossz napjaim, rossz pillanataim. Tudok félni, tudok aggódni, és van, hogy úgy érzem, hiába van annyi szép és jó dolog ezen a világon, mert velem már nem fog történni, csak rossz. De a naivitásom, a reménykedésem akkor is ott lappang a mélyben, mindezek mögött. Ez segít túlélni. Ha ezt eldobom, ha ezt kivágom magamból, többé nem lesz, ami itt tartson.

Nem lehet ez az én leckém, ez minden leckék közül a legkönyörtelenebb. Nem tudom teljesíteni, még csak meg sem tudom közelíteni. De nem is akarom, életidegen, rideg, hideg és nyers ez a lecke. Nem embernek, nem léleknek való.

De ha nem ez, akkor mi? Mi a lecke?

„Csodálom a gyönge embert,
Kiről mondák, regék beszélnek,
Ki nagy merészen égbe szállt
És elorzá kincsét az égnek,
Hogy tűz, meleg és láng sugára
Mindent hevítsen, hasson át
S áldást hintsen a nagy világra.

Lelkem kibontja szárnyait,
Égig tör fel gyors repüléssel,
A fényt, sugárt, mit ott talál,
Magába szívja szomjú hévvel
És ennyi fényt - a földre szállva -
Pazar kezekkel hint reá
Egy édes-kedves kisleányra.”

Ady Endre: Érted

Ezt a verset Endrétől kaptam, még 2002-ben. Nem Adytól, hanem az én Endrémtől. Vagyis a mi Endrénktől. Az én Endrém sosem volt.

Sok közös volt bennünk, többek között Ady-imádatunk, illetve az, hogy sokszor fejeztük ki a gondolatainkat, érzéseinket idézetek útján.

Néha úgy érzek egy-egy vers vagy dalszöveg kapcsán, hogy az csak azért született, hogy én majd egyszer valakinek átadhassam, idézetként. Hogy egyszer valakihez szóljon. Hogy egyszer valakinek segítsen, valakit felébresszen, vagy megnyugtasson. Hiszem, hogy mikor egy-egy vers kibújik a költőből, sokszor maga sem tudja, miért akar az megszületni, kiszakadni belőle. Nem látja még. De minden versnek van egy gazdája. Akihez született.

Ez a vers talán azért született még az 1800-as évek végén, hogy aztán 2002-ben egy másik Endre nekem adhassa.

Nem emlékszem, hogyan ismertem meg. Nem emlékszem, hogyan kezdődött. Egyszer csak felnéztem a gondolataimból, és arra eszméltem, hogy barátok vagyunk. Mi, hatan. Frucsaszok. Ott volt. Ott voltak, mind. A semmiből jöttek, és később, miután mindent tönkretettem, a semmibe tűntek el. Én pedig járom tovább a fájdalom útját, kárt, szenvedést, kavarodást okozva, amerre csak feltűnök.

Néha jön egy-egy Endre, aki meglátja bennem a jót. A kedveset. De én egyre gyorsabban üldözöm el őket.

Nyugtalanság. Egyre erősödik, furcsa, oda nem illő, apró kis mellékérzés, mint a köménymag az ételben: alig észrevehető, mégis zavar. Napközben az apró teendők lekötnek, kicsit alábbhagy bennem. Kis időre sehogy sem vagyok. Aztán otthon jön a vihar első jele. A nyugtalanság lassan óvakodik vissza, ahogy a nagymacskák cserkészik be áldozatukat: óvatosan, lépésről lépésre közeledik, észre sem veszem a lopakodását, mígnem egyszer csak egyetlen rohammal leterít. Mászkálok fel és alá, egyik pall mallt a másik után nyomom el, tétlenül botorkálok. Nézem a filmkínálatot, több száz film, nem érdekel. Vizsgaidőszak jön, tanulni nem tudok, nem kötnek le a szavak. Sem írni, sem olvasni nem vagyok képes. Valami magasfeszültség futkározik a gerincemen, úgy ver a szívem, mint valami csapdába esett kolibrié. Fel, le, majd körökben a galériát tartó fatörzs körül, be a fürdőbe és vissza. Végül elterülök a padlón, csak bámulok felfelé a semmibe. Megérkeztem.

Tompa zúgás, erősödő fények. Lebegek a súlytalan semmiben, úszkálok az anyaméh sötét csendjében. Védőburok vesz körül. Semmit nem érzek, és ez az érzelemmentesség megvéd.