Tompa zúgás, erősödő fények. Lebegek a súlytalan semmiben, úszkálok az anyaméh sötét csendjében. Védőburok vesz körül. Semmit nem érzek, és ez az érzelemmentesség megvéd.
Kedden nem veszem fel a telefont. Balázs aggódik, többször telefonál. Nem akarok vele beszélni, most nem. Aggódjon.
Délután csengetnek, ő az. Nagyon félt, mi történt velem, nem bírta ki, át kellett jönnie. Látszik rajta, hogy meg van szeppenve, rosszul érzi magát az előző napért.
Nem is marad sokáig, feszélyezi a helyzet, feszélyezi Kati is.
Jobban vagyok, már tudok beszélni. Távolról, kívülről szemlélem önmagam, úgy beszélek az egészről, mintha valaki mással történne, én csak szemlélője vagyok az életemnek.
Telnek az órák, a napok. Ketyeg a semmi. Nem élek, csak létezem. És várok. A következő hullámra, a következő szívdobbanásra, a következő percre.
