"Valami új dolog történt. Először az örökkévalóságban, valami új. A világegyetem előtt mindössze két dolog létezett. Az egyik maga Az volt, amásik pedig a Teknősbéka. A Teknősbéka ostoba volt és öreg, és sosem bújt elő a páncéljából. Az azt gondolta, hogy a Teknősbéka halott, már legalább egymilliárd éve halott. Még ha nem is halott, akkor is csak ostoba és öreg, és még ha a Teknősbéka okádta is ki a világegyetemet egészben, ostobaságának tényén az sem változtat.
Az sokkal azután jött ide a Földre, hogy a Teknősbéka visszahúzódott a páncéljába, felfedezte itt a képzelet mélységét, mely szinte új volt, szinte számottevő. E képzelet minősége nagyon gazdaggá tette a táplálékot. Az Az fogai közt szétmarcangolt testek megdermedtek a különös terrortól és a kéjes rettegéstől: éjszakai szörnyekről és mozgó iszapról álmodtak; akarva-akaratlan véget nem érő táplálékforrást biztosítottak számára. Ε gazdag táplálékon Az egyszerű ciklusban élt: felébredt, evett, aludt, álmodott. Az létrehozott egy helyet a maga képére, és igen megkedvelte a maga fényszóróján, Az szemén keresztül tanulmányozott helyet...
És akkor... ezek a gyerekek.
Valami új.
Először az örökkévalóságban.
Amikor Az berobbant a Neibolt utcai házba, azzal a feltett szándékkal, hogy megöli mindegyiket, kissé feszengve, amiért eddig még nem ölte meg őket (és kétségkívül ez a kínos érzés volt az első újdonság), valami teljesen váratlan történt, végképp elképzelhetetlen, ez a fájdalom, az eluralkodó fájdalom, ami betöltötte azt az alakot, amit Az felvett, meg a félelem, mert az egyetlen, ami közös tulajdonság volt az ostoba, öreg Teknősbékával, az mindössze ennyi: minden élő dolog köteles az általa felvett alak törvényeit betartani. Az először ismerte fel, hogy az a képessége, hogy változtassa alakját, nemcsak előnyére, hanem hátrányára is lehet. Azelőtt sosem érzett fájdalmat, azelőtt sosem érzett félelmet, egy pillanatra azt gondolta, meg is halhat – Az fej ét elöntötte a fehér, ezüstszínű fájdalom, Az bömbölt, nyögött és óbégatott, és a gyerekek megmenekültek valahogy.
És most jönnek. Beléptek Az felségterületére a város alá, hét bugyuta gyermek fegyver és fény nélkül barangol a sötétben. Az most egészen biztosan végez velük.
Az nagy felfedezést tett önmagával kapcsolatban: már nem akart változást, meglepetést. Az soha többé nem akart új dolgokat. Csak enni akart és aludni és álmodni és újra enni.
A fájdalmat és a rövid félelmet követően új érzelem kelt életre benne (mivel minden igazi érzelem új volt számára, bár Az az érzelmeket mélyen megvetette): harag. Az meg fogja ölni a gyerekeket, mert azok egy elképesztő, hihetetlen baleset következtében fájdalmat okoztak neki. De Az előbb jól megkínozza őket azért az egyetlen rövid pillanatért, amikor félelmet keltettek benne.
Gyertek csak, gondolta Az, közeledtüket hallgatva. Gyertek csak, gyerekek, és majd meglátjátok, hogyan lebegünk itt lent... hogyan lebegünk.
És mégis, gyökeret eresztett benne egy gondolat, ha mégoly erősen próbálta is elhessegetni magától. Ez pedig a következő volt: ha minden dolog belőle származik (márpedig egészen biztosan így van, mióta a Teknősbéke kiokádta a világegyetemet, majd elájult a páncéljában), akkor hogyan lehetséges, hogy egy másik teremtmény vagy egy másik világ bolonddá teszi Azt, vagy fájdalmat okoz neki, ha mégoly rövid időre is, és mégoly jelentéktelen legyen is az a fájdalom? Hogyan lehetséges?
És így az utolsó, ami Az eszébe jutott, nem érzelem volt, hanem hideg számítás: hátha nincs is egyedül, ahogy azt mindig is hitte?
Mi van akkor, ha van egy Másik?
És mi van akkor, ha ezek a gyerekek annak a Másiknak a követei?
Mi van akkor... mi van akkor...
Az remegni kezdett.
A gyűlölet új volt. A fájdalom új volt. Az is új volt, hogy keresztülhúzzák a számításait. De a legborzasztóbb ez a félelem. Nem a gyerekektől való félelem, az elmúlt, hanem a félelem attól, hogy nincs egyedül.
Nem. Nincs másik. Biztos, hogy nincs. Talán csak azért, mert a gyerekek képzeletének volt egy bizonyos nyers ereje, amit Az átmenetileg alábecsült. De most, hogy jönnek, csak hadd jöjjenek. Jönnek, és Az egyesével kirepíti őket a makroverzumba... Az szemének fény szórójába.
Igen.
Ha ideérnek, Az kirepíti őket, sikoltva és tébolyultan a fényszóró fényébe.
(...)
27 évvel később
Most újra jönnek, és bár minden pontosan úgy zajlott, ahogy Az várta, visszatért valami, amit Az egyáltalán nem várt: az az őrjítő, kegyetlen félelem... a Másiknak az érzése. Az gyűlölte a félelmet, nekitámad és megeszi, ha képes lett volna rá... de a félelem csúfolódva kitáncolt a keze közül, márpedig Az csak úgy tudja megölni a félelmet, ha az okát megöli.
Biztosan tudta, hogy nincs oka a félelemre; öregebbek, és számuk hétről ötre csökkent. Az öt komoly erő, de hiányzik belőle a hét misztikus, bűvös hatása. Igaz, Az csatlósának nem sikerült megölnie a könyvtárost, de a könyvtáros meg fog halni a kórházban. Később, ha a hajnal megérinti az eget, Az odaküld egy ápolót a rossz tablettával, hogy elintézze a könyvtárost egyszer s mindenkorra.
A nő, aki az íróval él, már Az markában van – él, de mégsem –, agyát teljesen szétroncsolta az első pillantás, ahogy Az igazi énjét meglátta, minden kis maszk és trükk nélkül – hisz minden trükk úgyis csak tükör, amely visszaveri a rémült néző agyában létező legszörnyűbb dolgokat, heliografikus képeket, ahogy a tükör visszaveri a napfényét a tágra nyílt, gyanútlan szembe, és elvakítja azt.
Az író feleségének az agya már Azé volt, beleépült a makroverzumon, a Teknősbékán túli sötétségbe; a földön túli földrészeken.
Benne Az szemében; Az agyában.
A fényszórók fényében.
Ó, de a trükkök fantasztikusak voltak! Hanlon például – ő nem emlékszik rá, a tudatában nem, az anyja elmondhatta volna neki, hogy honnan jött a madár, amit a vasműben látott. Amikor hat hónapos volt, az anyja kitette a kisudvarba a bölcsőjében aludni, miközben ő hátrament, hogy kiteregesse az ágyneműt és a pelenkákat. Mike sikolyai hallatán rohanva jött vissza. Egy hatalmas varjú telepedett a bölcső szélére, és úgy csipkedte Mikey babát, mint egy ördögi teremtmény egy mesében. Mike fájdalmában és félelmében sikoltozott, de nem tudta elhessegetni a varjút, mely könnyű prédára talált benne. Az anyja öklével a madárra csapott, elhessegette, s amikor észrevette, hogy két vagy három helyen vérzik a kis Mikey karja, elvitte dr. Stillwagonhoz tetanuszra. Mike agysejtjei örökké emlékeztek erre – apró csecsemő, hatalmas madár –, és Az eljött Mike-hoz, Mike újra látta a hatalmas madarat.
De amikor csatlósa, a lány férje jött, még mielőtt idehozta az író nejét, Az nem viselt maszkot – Az odahaza nem viselt ruhát. A csatlós férj azonnal holttá dermedt a sokktól, arca elszürkült, szeme megtelt a vérrel, ami tucatnyi irányban spriccelt szét agyából. Az író nejének egyetlen rémült gondolata volt – Ó ÉDES ISTENEM AZ NŐNEMŰ –, majd minden gondolat kiveszett az agyából. Beúszott a reflektorfénybe. Az előjött a helyéről, és gondoskodott a nő testi maradványairól; előkészítette a későbbi táplálkozásra. Audra Denbrough most selyembe bugyolálva lógott középen, fenn a magasban, feje a vállára bukott, szeme döbbenten kitágult, lábujj ai felfelé mutattak.
De még volt bennük erő. Gyengült, de még élt. Gyerekként jöttek ide, és valahogy, mindennek ellenére, annak ellenére, hogy minek kellett volna történnie, mi minden történhetett volna, hatalmas fájdalmat okoztak Annak, majdnem megölték, kényszerítették Azt, hogy mélyen a föld belsejébe meneküljön, ahol összekucorodott, és fájdalmak közepette, gyűlölködőn, reszketve, saját idegen vérének egyre növekvő pocsolyájában fetrengett.
Így tehát még egy új dolog, ha úgy tetszik: véget nem érő történetében Annak életében először kellett tervet készítenie; Az először félt elvenni, amit el akart venni Derrytől, ami pedig Az kizárólagos játéktere volt.
Az mindig jóízűen befalta a gyermekeket. Sok felnőttet ki lehet használni úgy, hogy észre sem veszi, és Az meg is evett közülük néhányat az évek folyamán – a felnőtteknek is megvannak a saját félelmeik, és a mirigyeiket csapra lehet verni, fel lehet nyitni, s közben a félelem vegyületei elárasztják a testet és megsózzák a húst. De az ő félelmeik általában túl összetettek. A gyerekek félelmei egyszerűbbek és erőteljesebbek. A gyerekek félelmeit gyakran egyetlen arcban össze lehetett foglalni... és ha csalira van szükség, ugyan melyik gyereknek ne kellene egy bohóc?
Az homályosan megértette, hogy ezek a gyerekek a saját fegyverét fordították ellene – hogy valami véletlen folytán (biztosan nem szándékosan, biztosan nem egy Másik irányítása következtében) a hét különlegesen képzeletgazdag aggyal kapcsolatba kerülő Az óriási veszélybe keveredett. A hét gyerek közül bármelyik Az étele és itala lett volna egymagában, és ha a véletlen nem hozza őket össze, A biztosan sorjában kiszúrta volna őket, agyuk minősége vezette volna nyomra, mint ahogy a zebra szagát követve az oroszlán is megtalálja azt a bizonyos ivóhelyet. De együttesen rájöttek egy ijesztő titokra, melynek még Az sem volt a tudatában: hogy a hitnek van egy másik oldala is. Ha van tízezer középkori paraszt, akik vámpírokat keltenek életre azáltal, hogy valódinak hiszik őket, akadhat egy – csupáncsak egy gyerek –, aki elképzeli a husángot, amivel agyon lehet őt ütni. De a husáng csak egy ostoba fadarab; az agy a kalapács, mely a megfelelő helyre beveri.
A végén Az mégis megmenekült; lement mélyre, és a kimerült, rémült gyerekek úgy döntöttek, hogy nem mennek utána, pedig Az akkor volt a legsebezhetőbb. Úgy döntöttek, olybá veszik, hogy Az meghalt vagy haldoklik, és visszavonultak.
Az tudta, hogy megesküdtek, és tudta, hogy visszajönnek, ahogy az oroszlán is tudja, hogy a zebra valamikor vissza fog térni ahhoz a bizonyos ivóhelyhez. Az akkor kezdett tervezni, amikor álomba szenderült. Amikor Az felébred, a sebe begyógyul, új erőre kap – de a gyerekek gyerekkora úgy olvad szét addigra, mint hét kövér gyertya. Képzeletük hajdanvolt hatalma elcsendesedik és erejét veszti. Már nem fogják azt képzelni, hogy piranha van a Kenduskeagban, vagy ha az ember rálép egy repedésre a járdán, akkor tényleg eltörik az anyja háta, vagy ha megöli a katicabogarat, ami a pólójára szállt, akkor azon az éjszakán leég a háza. Helyette a biztosításban fognak hinni. Helyette abban fognak hinni, hogy a vacsorához bor illik – valami finom, de nem túl előkelő, mint a '83-as Pouilly-Fuissé, és hadd levegőzzön egy kicsit, rendben, főúr? Helyette abban fognak hinni, hogy a Rolaid tabletta saját súlyának negyvenhétszeresét képes felszívni a túltengő gyomorsavból. Helyette a köztelevíziózásban fognak hinni, Gary Hartban, abban, hogy rendszeres kocogással meg lehet előzni a szívinfarktust, és ha lemondanak a disznóhúsról és a marhahúsról, akkor megelőzhetik a vastagbélrákot. Dr. Ruthban fognak hinni, ha egy jó kefélésről van szó, és Jerry Falwellben, ha a lelkük megmentéséről. Az álmaik évről évre kisebbek lesznek. És amikor Az felébred, és Az visszahívja őket, igen vissza, mert a félelem termékenynek bizonyult, gyermeke a harag lett, és a harag bosszúért kiáltott.
Az visszahívja és megöli őket.
Csakhogy most velük együtt a félelem is visszatért. Felnőttek, a képzelőerejük is gyengült – de nem annyira, amennyire Az számított rá. Az úgy érezte, erejük vészjóslóan, aggasztóan megnövekedett attól, hogy újra összejöttek, és Az először tűnődött el, vajon nem követett-e el hibát.
De miért legyünk rosszkedvűek? A kocka el van vetve, és nem minden előjel jelent rosszat. Az író majd' eszét vesztette a felesége miatt, és ez jó. Az író a legerősebb, egyedül ő készítette fel agyát az ütközetre az évek során, és ha az író meghal és belei kifordulnak, ha a drága „Nagy Bill” meghal, Az gyorsan megkapja a többieket.
Az jól belakik... és lehet, hogy utána Az újra mélyre lemerül. És elalszik. Egy időre.
"
