„A maszk szent. Nem szabad levenni.
Tilos. A játékot maszkban kell végigjátszani.
Az őrületből nem szabad kijózanodni.
Az őrület a mi természetes állapotunk. A maszk annak a jele, hogy mi szakrális tébolyban élünk.
Valóság?
Valóságban csak akkor élnénk, ha arcunk lenne.
De álarcban vagyunk, és ez az álarc nagy misztérium.”/Hamvas Béla/
Ahogy a játszmázást, úgy a maszk szükségességét sem tudtam megérteni gyerekként. Nem tudtam megemészteni, miért kell az embereknek másképp viselkedniük mások előtt, mint egyébként. Hogy miért nem a saját személyiségüket adják, miért nem vállalják fel a saját érzéseiket, gondolataikat, egyéniségüket. Azonban a sors –és még inkább anyám- igen hamar megtanították, miért is kell a maszk. Miért nem szabad kiadnunk legbelső valónkat. Az ember önvédelemből már igen korán megtanulja felölteni a maszkot, s legtöbbünk úgy eggyé is olvad vele, hogy önmaga is elhiszi: ez a valóság. Ez történt velem is.
Egész életemben maszkot hordtam, ha megsérült, hát levetettem, s tettem fel helyette másikat. Voltam kemény, játékos, kegyetlen, aranyos, őrült, okos, higgadt, tüzes, misztikus, gyerekes, bolond, vad, naiv, konzervatív, erkölcstelen és polgárpukkasztó. Mutattam magam erősnek, mikor gyenge voltam, s gyengének, ha erős. Hazudtam szerelmet a biztonságért, de hazudtam magáért a szerelemért is. A legtöbb hazugságot önmagammal hitettem el elsőként. Bármire képes voltam, csak hogy ne kelljen a maszk alá nézve megpillantanom a valóságot.
Még arra is, hogy beleugorjak egy eleve halálra ítélt, pótlékul szolgáló kapcsolatba. Mi több, ez volt a specialitásom: leragadni az első arra járó mellett, inkább, mintsem egyedül folytassam az utat. Bármit megtenni, bármit eltűrni, csak hogy ne kelljen esténként a kispárnát ölelve, magányosan elaludni. Persze az ilyen kapcsolat fénye hamar megkopik, önmagát emészti fel, és marad az, amit mindkét fél épp elkerülni igyekszik: a társas magány. Mindaddig, amíg egyik vagy másik fél végképp bele nem fárad, és ki nem lép. Legutóbb én fáradtam bele, másfél év együttélés után. Belefáradtam abba, hogy bárhogy küzdök, nem tehetek boldoggá egy olyan embert, aki nem tőlem várja a boldogságot. Nem tehetem boldoggá, mert nem engem szeret, én ugyanúgy pótlék vagyok csupán neki, ahogy ő nekem. Elhagyta az, akit szeretett, hát keresett valaki mást, akivel betömheti az űrt maga mellett. És nem tehetem boldoggá, mert ő sem tud boldoggá tenni engem.
Felismertem, hogy ő sosem fog kilépni. Bárhogy őrlődik, bárhogy szenved, maradni fog. Talán így büntette önmagát az előző kapcsolatában elkövetett hibáiért. Talán úgy gondolta, hogy jobbat úgysem érdemel. Mindenesetre, ha rajta múlik, együtt maradunk, amíg egyikünk bele nem pusztul a sivárságba.
Volt még bennem annyi gerinc, hogy rájöjjek: akkor is megérdemli, hogy boldog legyen, ha ő nem így gondolja. Akkor is, ha én önző módon nem akarok egyedül maradni. Úgy éreztem, nincs jogom elvenni tőle a lehetőséget. Én voltam az erősebb, hát életemben először én vetettem véget ennek a szenvedésnek. Persze, volt már, hogy én szakítottam, de olyankor a háttérben már mindig ott figyelt a következő áldozat. Olyan, hogy a magányt válasszam, önként, még sosem fordult elő. Eddig. Azt hittem, erre nem vagyok képes, ehhez nincs elég erőm, akaratom. Mégis, az ő kedvéért megtettem, és örökre hálás leszek neki ezért a tapasztalatért: megmutatta, hogy olyasmire is képes vagyok, amit nem gondoltam volna.
Ezek után megfogadtam, hogy soha többé nem kötök kompromisszumot. Hogy nem kell a középszer. Nem kell egy férfi sem csak azért, hogy ne legyek egyedül. Nem kell olyan, akinek a rigolyáit nem bírom elviselni, nem alkuszom. Nem kell olyan, akibe nem tudok feltétel nélkül, mélyen beleszeretni, annyira, hogy tökéletesnek tűnjön. És ami még fontosabb: nem leszek pótlék én magam sem. Többé nem hagyom, hogy velem, általam próbáljanak meg felejteni.
Persze arra is rájöttem, hogy a változásokhoz elsősorban önmagammal kell szembenéznem: le kell vennem a maszkot. Ekkor, ennek egyik eszközeként született ez a blog is, a cél az volt, hogy saját gondolataimon keresztül ismerjem meg önmagam.
Persze a maszkot egy rántással letépni nem lehet: olyan ez, mint a hét fátyol tánca: lassan, fokozatosan, egyenként hullanak le a rétegek, időbe telik, mire eljutunk a leplezetlen valóságig.
Nekem azonban pont az idő nem adatott meg: túl sérülékeny voltam még ehhez, túl gyenge. Máskor, máshol talán működött volna, de most nem: a sors elém sodort ismét valakit…én pedig ismét beleszédültem az első arra járóba. És a kör újrakezdődött: én belementem, mert elgyengültem, egyedül voltam. Ismét. Ő belement, mert elhagyták valaki másért, hát felejteni akart. Ismét. És bár hamar ráeszméltem, hogy ez ismét nem az, amit kerestem, úgy gondoltam, maradok. Inkább ez, mint a magány. Ismét. Csak míg az előző kapcsolatban másfél évig pusztítottuk egymás lelkét, mert egyikünk sem mert kilépni, addig most pár hónap alatt kiderült mindez, és a másik erősebb volt. Mert lépni.
Ha a másik nem eszmél fel, még most is egymás mellett fuldokolnánk. Szerencsére ő bátrabb volt. Persze ezt ott és akkor nem pontosan így éltem meg: egy hétig sírógörcs kerülgetett. Megint egyedül maradtam, nincs senki, aki elterelné a figyelmemet, megint újra kell kezdenem. Megint. Ez volt a kulcsszó. Ebből van elegem: újra és újra ugyanazt csinálom, újra és újra rossz irányban tévelyegve, eleve kudarcra kárhoztatva, újra és újra elbukva, és aztán ismét elölről kezdve az egészet.
Ezek után kapóra jött a nyaralás: pár napra kivontam magam a forgalomból. A Balaton vizén ringatózva, távol a tömegtől, a nádas mellett volt időm, volt erőm elgondolkodni. Magamon, és azon, mit miért tettem.
* * *
Eddig maszk őrült szabályai szerint éltem az életemet.
Most megijedtem. Nem tudom, mi történt. Vagyis, inkább nem akarom tudni. Az események gyorsan követték egymást az utóbbi időben, és én élveztem. Felszálltam a hullámvasútra, és nem volt megállás. Csak egy-egy kép, benyomás dereng az utóbbi időszakról: fékevesztett, kontroll nélküli házibulik, amikről 3 nappal később érek haza…………………........ állatkerti merengés………………………….… éjszakai Duna-part……………………….….. egy szétrobbantott nap után éjjel egy asztalnál találom magam két vadidegen prostituálttal, meg öt lányfuttatóval………………..… afrikai törzsi dobszó melletti réveteg tánc……………………. sült bogárlárvát és sáskát falok egy pálcikáról………………..…….. csocsómaraton egy késdobálóban………………….……. ücsörgés egy belvárosi kocsma kerthelyiségében évtizedes barátokkal nosztalgiázva……………..…….. repülök a bobbal Visegrádon, teljes sebességgel, a kanyarban a torkomra fagy a sikítás, de élvezem, úgy élvezem………………….. Rockfesztivál vidéken, ahol még az igazi rockerek élnek……………….…. Hajnali 3-kor egy távoli, eldugott út mentén az árokparti susnyásban négykézlábazok, és próbálok meggyőzni egy sünit, hogy nem fogom bántani, csak megsimogatom…………………………. aranyhalak rágcsálják a lábujjamat egy meleg éjszaka egy kerti tóban…………………… beborul egy üveg Hubertus a jakuzziba, de már senkit nem érdekel………………….… A vihar kitépi a kezemből a matracot a Velencei- tóban, és én tehetetlenül nézem, hogy bucskáztatja a szél és a hullámok egyre beljebb és beljebb, a tó közepére, ahonnan nincs visszaút……………………..….. és egyszer csak ott találom magam, amint fekszem egy idegen ágyon, bámulom az idegen plafont. Nem érzek mást, csak ürességet. Az elmúlt két hónapban alig jártam haza, ehelyett mentem, csináltam, pörögtem, minden lehetőségre lecsaptam, hogy ne kelljen önmagammal kettesben maradnom. Hogy ne lássam a maszk alatt a belül tátongó űrt. Hogy ne kelljen gondolkodnom. Hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy ez nem én vagyok. És hogy ne kelljen még mélyebben magamba nézve ráeszmélni, hogy de igen: én pontosan ez vagyok.
Nem tudom, mi lehetett egykor a maszkom alatt. Már sosem fogom megtudni, mert ami alatta volt, valamikor a száguldás közepette elveszett, elpusztult. Már csak a maszk maradt, én már ez vagyok, ezzé váltam. Nem tudom elképzelni, hogy ne ez legyek. Ettől a felismeréstől féltem, ez elől menekültem.
Valóság, csalódásSzívembe szúrtsok hazugságLelkem mélyénforró indulatokKiengedném, de nem tudomValami megszűnt bennemElpusztult régArcomon nem láthatodDe belül üvöltenékSzintetikus lett az egész életHatás alatt élszSzázszor kértelekNem engedtélBelül én már rég meghaltamCsak a maszkom élBelül én már rég meghaltamEgy maszk nevet felédHogyha egyszer embert ölnékNem éreznémHogyha sírok, úgyse látodMásodik énIlyenné tett ez a szemét életDe a maszkom védBárcsak gyermek lennékÁrtatlan lény/Junkies: Maszk/
