Sosem viseltem könnyen a változásokat. Ha van egy kialakult, kényelmes életritmusom, és nincs kényszerítő erő a változtatásra, hát foggal-körömmel kapaszkodom a már megszokott dolgaimhoz. Az új dolgokat nehezen szokom meg, nehezen teszem belsővé. Teszem azt, ha beteg vagyok, a gyógyszer bevétele nem bevésődött, reggeli automatikus mozzanat, hanem újra és újra emlékeztetnem kell magam rá. De ugyanez elmondható a vitaminjaimmal vagy bármi egyébbel kapcsolatban is.

Még nehezebb a helyzet akkor, ha a változás több szintből áll: egyszerre kell bizonyos megszokott dolgokat elhagyni, más, új szokásokat pedig felvenni. Ismerem magam annyira, hogy tudjam: ez nem megy. Egyszerre nem.

Ezért is kellett egy hónap rákészülés a program elkezdése előtt. Szükségem volt arra, hogy bizonyos alapvető szokásokra ráhangoljam magam, hogy a szeptember ne bombaként robbantsa fel az életemet, mert akkor biztos, hogy három napon belül feladtam volna.

Így hát az augusztus a felkészülés jegyében telt.

Az első és legfontosabb dolog: a folyadékbevitel. Én eddig egyszerűen sosem ittam eleget. Napi átlagban 8 dl, nagy ritkán 1 liter körüli folyadékmennyiséget fogyasztottam, beleszámolva a reggeli kávét és az esetleges levest is. Ennél többet legfeljebb betegség esetén ittam, de akkor sem mert igényeltem, hanem mert tudtam, szükség van a sok folyadékra a láztól kiszáradt szervezetem hidratálására, a fertőzés kimosására. Ha úgy tetszik, izomból ittam, nem szívből.

A program viszont egyszerűen elképzelhetetlen megfelelő folyadékbevitel nélkül. Így hát első lépésként rá kellett szoktatnom magam arra, hogy ha törik, ha szakad, a napi 2 liter folyadékot megigyam. Nem volt egyszerű, illetve még most sem az, és néha úgy érzem, sose lesz természetes számomra ekkora mennyiség, de azért még vállalható. Mindenki másképp működik, mindenki más trükköket vet be. Nálam az vált be, ha folyamatosan láttam a vizet magam előtt. Reggel, ahogy beérek a munkahelyemre, kipakolom a táskámat. Az ebédre, uzsonnára hozott dolgok mennek a hűtőbe, a víz az asztalra. Ott helyben iszom is belőle, ilyenkor könnyen lemegy 2-3 dl. Utána kitöltök az üvegből a poharamba. Innen már könnyű dolgom van: ahányszor eszembe jut a víz, annyiszor iszom belőle. És mivel ott van a szemem előtt, ezért sűrűn eszembe jut. Délre általában megvan az egy liter, utána a délután-este már könnyebb menet.

Azonban a mennyiség mellett a minőség is fontos. Eddig mérhetetlen rajongást tanúsítottam a 100%-os narancslevek iránt, mert amellett, hogy isteni finomak, még egészségesek is, gondoltam én. No persze, eddig sosem olvasgattam címkét… Mikor megláttam, mennyi cukrot (gyümölcscukrot) tartalmaznak, és ezáltal mennyi kalóriát, csak hápogtam. Egy nagy pohár narancslé gyakorlatilag a napi energia-bevitelem negyedét tartalmazza…

Így hát ugrott a narancslé. Ugrott az alkohol is, és a kakaó (az a kb. évi 3 pohár…), valamint a munkahelyi kávék is. Már nem vagyok nagy tearajongó sem, a cukrozott szénsavas löttyök meg sosem hoztak lázba, így egyéb dologról nem kényszerültem lemondani. Jelenleg a folyadékfogyasztásom reggel 2 dl kávéból, napközben kb. 1,8-2 liter szénsavmentes ásványvízből vagy csapvízből, és este 2,5-3 dl zsírszegény tejből áll (utóbbi a fehérjeturmixhoz kell).

A kávéról is ejtsünk pár szót. Gimis koromban imádtam a kávét. Kotyogós kávéfőzőben főtt, sűrű, erős, aromás csoda, rajongtam érte, rengeteget, de tényleg rengeteget megittam. Csak úgy kezdésnek reggelente 2 nagy bögrével, a suliban meg sok kis kupicával a büfés kávéból (ami szerintem használható lenne a sürgősségi osztályon is újraélesztésre, a tappancsok helyett, úgy bebikázza a szívet). Mivel ekkora mennyiség minden, csak nem egészséges, és én még társítottam is napi alsó hangon 2 doboz cigivel (ez egyetemista koromra felment napi 3-4 dobozra), ellenben a rendszeres táplálkozás már akkor se volt az erősségem, így pár év alatt sikerült gyakorlatilag teljesen tönkrevágnom a gyomromat.

19 éves voltam, mikor beütött a crach. Egy idő után már nem bírtam enni. Ha olykor mégis ettem, hát ki is hánytam. Még a vizet is. 36 kilóra fogytam. Az orvosok azt mondták, hogy talán itt kéne megállnom mind a kávéval, mind a cigivel, mivel igen közel állok ahhoz, hogy meghaljak. A gyomromban tombolt a sok cukortól felturbózott candida (ugye, a kávé nem volt üres…), és társult mindehhez egy igen csinos gyomorfekély. Bónuszként mindenféle ételallergiák – és érzékenységek is kijöttek.

Összeállítottak egy olyan diétát, amit senkinek, de tényleg senkinek nem kívánok. Nem is részletezem nagyon, másfél évig éltem barna rizsen és gyógyteán. A rendes értelemben vett kávéról ekkor szoktam le, de teljesen lemondani nem tudtam róla, ezért áttértem a porkávéra. Azóta is 3in1-et ittam minden reggel, 2 dl vízben oldva, hogy legalább a régi mennyiség illóziója meglegyen.

Ezt a kávét cseréltem le augusztusban cukormentes, 2in1 változatra. Tegyük hozzá, ez is tele van zsírral és szénhidráttal, egyetlen adag 63 kcalt tartalmaz, de erről lemondani már nem akarok. Szeretem, na.

Augusztus folyamán leszoktam tehát a cukros italokról, gyümölcslevekről, és rászoktam a vízre. Az étrendemen is elkezdtem igazítani. Egyelőre nem foglalkoztam a mennyiséggel, de odafigyeltem az összetételre. Fokozatosan leépítettem a tésztaféléket, a kenyeret, lisztet. Emellett pedig, merőben véletlenül leszoktam a dohányzásról.

Ez már régóta tervben volt, egy akadály tornyosult csak elém, konkrétan az, hogy imádtam cigizni. Így elég nehéz abbahagyni… Bevallom, hogy a diéta- és edzésprogramnak nem volt része a leszokás, ez egy teljesen spontán mutatvány volt, és magam se hittem el, hogy ez lesz a vége…

Ahogy említettem már, gimiben és főleg az egyetem első évében nagyon erős dohányos voltam. Ezen még az orvosok ijesztgetései sem tudtak segíteni. Elég változás volt nekem a valódi kávéról való lemondás és a beszűkült étkezés, a cigit már nem adtam. Egészen 2004 augusztusáig, amikor is leszoktam. Nem volt semmi kényszerítő erő, egyszer csak úgy éreztem, már nem kell. Így jött. Ezek után 4 teljes évig nem dohányoztam.

Hogy miért szoktam vissza 2008 augusztusában, napra pontosan a 4. év végén, egy külön történet. A lényeg, hogy visszaszoktam, de már nem olyan erősen. Immár napokat is kihagytam két szál cigi közt, és egy normál napomon sosem szívtam 5-6 szálnál többet. A buli, az persze buli, olyankor 1-2 doboz simán elfogyott.

Nos épp egy ilyen buli vetett véget a dohányzásomnak. Július közepén egy kerti partyn voltunk, és mivel szabadtér, korlátlan mértékben lehetett cigizni. Hát gyújtottam is zsinórban egyik cigiről a másikra. Együltő helyemben elfüstöltem közel 2 doboz cigit alig 5 óra alatt.

Majd másnap olyan rosszul voltam, hogy azt hittem, meghalok. Vasárnap volt, meglátogattuk Pongó szüleit. Az apukája dohányzik, együtt szoktunk kimenni ebéd után rágyújtani. Most is kihívott, így kikísértem, de úgy éreztem, ezt most nagyon nem kéne, nem kívánom… Mégis rágyújtottam, de már az első slukknál mintha a gyomromba rúgtak volna… Nos, az volt az utolsó szál cigim, és azóta sem vagyok képes rágyújtani. Ha megérzem a cigi szagát, émelyegni kezdek, a gondolatára is felfordul a gyomrom. Semmi szándékos nem volt ebben, itt áll a még nyáron bevásárolt doboz cigi most is a konyhaasztalon, érintetlenül… és azt hiszem, már úgy is marad.

A leszokás tehát, bár nem volt tervben, mégis igen fontos része lett az életmódváltó programnak.

Hozzátenném, hogy a környezetem ebben nem volt valami támogató. Azok a barátok (Szia Niki), akikkel azelőtt együtt dohányoztam, továbbra is próbáltak rávenni, hogy gyújtsak rá. Pongó, aki egyébként szintén dohányzott, de leszokott már vagy 4 éve, folyton kínálgatott, ajánlgatta a lehetőséget. Egyszerűen nem akarta, hogy leszokjak. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert az a tévképzete van, hogy miatta szoktam le. Ehhez hozzátartozik, hogy mikor összekerültünk, én akkoriban fontolgattam már, hogy le kéne tennem a cigit, mert kezdte megviselni a szervezetemet. Akkor elmondta, hogy miatta ne szokjak le, őt nem zavarja, hogy dohányzom. Már akkor sem miatta tettem volna, hanem magam miatt… a lényeg, hogy ő nem akarja, hogy miatta olyan dolgon változtassak, amit én szeretek, csak azért, mert az ő nem szereti vagy nem él vele. A mai napig megkérdezi, felveti sok szituációban, hogy rágyújtok-e, de azt hiszem, már elfogadta a tényt, hogy leszoktam, és most már inkább tesztelget. Végül is, akkor vagyok igazán jó, ha ellen tudok állni, nem? J Persze ez nem kihívás, mert nemhogy ellenállok, de még mindig undorodom a cigitől.

Azért két támogató ember volt, Pongó szülei ugyanis az első pillanattól, mikor mondtam nekik, hogy rosszul vagyok a cigarettától, azt mondták, hogy ha már így alakult, meg kéne ragadnom a lehetőséget, és le kéne szoknom.

És akkor el is érkeztünk a rákészülés következő pontjához: a környezethez.