... hogy mikor azt hiszem, hogy már átléptem minden határt, hogy megtettem mindent, hogy elértem a végső korlátaimat... nos, akkor még mindig meg tudom lepni magam. Újabb és újabb, egyre bizarrabb korlátokat lépek át, hétről hétre bebizonyítva magamnak, hogy nincs lehetetlen. Ami két hete még végső, mindenekfelett álló tabu volt, az egy hete ledőlt. Ami még egy hete tűnt megtehetetlen, tiltott, elérhetetlen vagy épp sosemszabad- dolognak, az mára megtörténik, mi több, természetes, hogy megtörtént. Egyre messzebb megyek el, egyre kevésbé érdekelnek a következmények, és egyre erősebben érzem, hogy ezek nem valós, hanem nevelt, örökölt, átvett, avítt határok, a lélek, a társadalom, a szocializálódás berlini falai, amiket sosem lett volna szabad felhúzni, ledöntésük pedig már réges-rég aktuális. Mert ezek nem a saját korlátaim. Ezek a ti korlátaitok, amiket magamra erőltettem.
Mióta nincs bennem másoknak megfelelni vágyás, azóta kevésbé érdekel, hogy az általuk szabott mesterséges gátakat fenntartsam.
Úgy is mondhatnám, Michael Crichtont idézve: a természet utat tör magának.
