Én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.
Rendben van hát, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.
(A. Huxley: Szép új világ)
Ma valahogy ezzel az idézettel keltem, ez motoszkált egész nap a fejemben. Néha felszínre úszott, utána el-elmerült, mint valami álmos tengeri szörny.
Oka van annak, hogy ennyire foglalkoztat. Valamit mondani akar, túl az elsődleges értelmezésén, hiszen az egyébként is közel áll hozzám. Feladatom ven ezzel az idézettel. Valamit meg kell értenem általa, tanulnom kell belőle. Valamit, amit talán eddig is tudtam, ott úszkál a felszín alatt, várva, hogy mikor bukkanjon fel.
Tompa vagyok, nehezen megy a gondolkodás, zsibbadt a testem, zsibbadt az agyam és zsibbadt a lelkem is.
