Ha úgy döntött volna, hogy megszületik. De ő még nem akart jönni. Visszafordult, még nem állt készen. Még én sem álltam készen. Nem ez volt az utam.

Ha megszületett volna, egy nap sírva hazajönne az óvodából: „Anya, a Bálintka ma meghúzta a hajamat!”. És én megpróbálnám elmagyarázni neki azt, amit magam sem értek. A fiúk működését. A lányok működését. Azt, hogy a fiúk és a lányok közötti kapcsolat az a misztérium, ami ezt a világot működteti. Azt, hogy ha egy fiú meghúzza a hajadat vagy leönti kakaóval a ruhádat, vagy a fogócskában mindig téged kerget, az minden külső jel dacára nem azért van mert utál. Épp ellenkezőleg.

 

Amikor én még kislány voltam, az óvodás lányok ilyenkor tavasszal ruhában jártak. A mai óvodások már másképp öltöznek, a XXI. század már oda is becsempészte az uniszex viseletet. De nekem még sok színes, pörgős, harangszoknyás, masnis ruhám volt. Igazi megkötős masnival hátul a derekán. Ez utóbbi már csak azért is hasznos volt, mert ha háborúsat játszottunk a fiúkkal (ami a fogócska egyik verziója volt), ha elkaptak, és túszul ejtettek, ennél a masninál fogva ki is tudtak kötözni a kerítéshez… Már ha hagytuk. Persze hagytuk.

Amikor először húzta meg egy fiú a hajamat, kissé agresszíven álltam a dolgokhoz. Fogalmam sem volt, hogy a hajcibálás miféle elvetemült nyelven jelentheti azt, hogy „Tetszel nekem”. Én inkább bandavezérként a lázadás jelének vettem, így kisebb csetepaté keveredett a dologból. Ha egy másik lány haját húzta meg, abból is bunyó lett, mert mindig úgy éreztem, meg kell védenem a csapat többi tagját. Kaptam is érte beírást az óvodai üzenőfüzetembe: Nórika erős egyéniség, vezértípus, irányító szellem. De nem tűri jól az ellentmondást és a konkurenciát.

Később megpróbálták elmagyarázni, hogy nem úgy van az, ahogy én gondolom. Hogy ha egy kisfiú piszkál, az azért van, mert tetszem, és fel szeretné hívni magára a figyelmet. Elfogadni elfogadtam, de meg sosem értettem. Hiszen az rendben van, hogy sikerül elérnie, amit akart, mert onnantól figyelek rá, de az érzéseim nem épp baráti irányba tolódnak el. Én már csak így működök: ha valaki bánt, azt nem fogom szeretni. De mivel ez egyfajta konvenciónak tűnt, hát elfogadtam, és a továbbiakban igyekeztem nem elgyepálni érte a srácokat.

Némi idő elteltével minden kislány átesett a rituálén: hajhúzás, sírás, szülői magyarázat. Ezek után már szinte elvártuk, hogy rendszeresen cibálják a hajunkat. Ha néhány ártatlanabb lelkületű kisfiú a járatlan utat választotta, és egy lány elé állt, kerek perec kijelentve, hogy szereti, csak nevettek rajta. Ő meg ott állt, leforrázva, megszégyenülten, és nem értette, hol rontotta el. Hiszen kedves volt, és őszinte. Kiadta magát, feltárta a lelkét, mi, gonosz lányok meg jól kinevetjük és csúfot űzünk belőle. Bezzeg a hajcibálók, azoknak bejött az élet… Ezek a naiv lelkű kisfiúk aztán bánatosan hazamentek, és elmesélték a történetet. Apukájuk ezek után elmagyarázta nekik azt, amit nekünk az anyukánk: az élet játszma, ahol ha nyerni akarunk, nem fedjük fel a lapokat. Fiú és lány nem egy csapatban játszik, hanem egymás ellen. A cél a másik meghódítása, legyőzése, elfoglalása, birtoklása. És a játszmának van egy bevett eszköztára: az álca. Sose mutasd ki, mit érzel, mert akkor vesztes pozícióba kerülsz. A meccs évezredek óta megy, mindkét fél ismeri a szabályokat, a megoldókulcsot. Tetszik? Piszkáld! Húzd meg a haját! Ő ebből pontosan tudni fogja, hogy tetszik, mégsem mondtad ki, tehát nem élhet vissza az információval. Hiszen bár tudjuk mindkét oldalon, ez mit jelent, azért mégis van kiskapu. Van menekülő útvonal. Nem tud bántani. Nem tud megsebezni.

Ezek után még a legnaivabb kisfiú is megtanulta, hogyan kell bánni a nőkkel. A saját érdekében.

 

Nekem sosem tetszett ez a meccs-dolog. Zavart, hogy nem mutathatom azt, amit gondolok, és más sem azt mutatja, amit ő gondol. Egy napos pénteken, az óvoda utolsó évében, az utolsó napon a rakéta mászókán közöltem az én Bálintommal (aki Ricsi névre halgatott), hogy szeretem. Csak így, semmi sallang. Ő persze elmondta az unokatestvérének, Norbinak, és a délután további részében a fél óvoda rajtam nevetett. Életemben először voltam nevetség tárgya. Többet nem is vágytam rá. Szerencsére a nyári szünet, majd utána az iskolakezdés izgalmai feledtették a többiekkel a nagy vallomást, a szégyen tompult bennem, de a tüske azóta is megmaradt, betokosodva, mélyen.

 

A következő évtizedekben a szocializáció arról szólt, hogy megtanuljuk a nagy játszma szabályait. Hogyan kezdeményezz? Egyáltalán ki kezdeményezzen? Mit mondj? Mit ne mondj? Felhívd? Mikor hívd? Meddig várj? Mit lehet az első randin? És a másodikon? Hogyan viselkedj? Mit mutass? Mit titkolj?

Egész magazinok épültek a témakörre, újságok, tévéműsorok, honlapok, tanácsadók mondják meg, milyen a Férfi és milyen a Nő. Milyen legyél és milyen ne. Megtanítanak arra, hogyan csináld meg magad, hogy eladható légy. Mert csak egy termék vagy.

Az évek során megtanultam, mit jelent, ha egy férfi zárt lábbal ül, és mit, ha nyitottal. Mit jelent a nadrágzsebbe lezseren akasztott hüvelykujj, a hajbabrálás, a tekintet, a szemmozgás. A testbeszéd. Kaptam ezer és ezer tanácsot, ezer és ezer szituációban. És ennyi év után is úgy érzem: vesztésre állok. Mert ez nem az én háborúm. Én nem ellenfelet akarok. Nem meccset akarok, nem játszmát akarok. Elegem van abból, hogy én fejtsem meg, hogy melyik mondat mit jelent a valóságban. Elegem van abból, hogy nem tudok színlelni, nem tudok tudatosan odafigyelni egy randin, mert valahogy a mozi, a színház, a séta, a környezetem, a partner szeme vagy épp a mondanivalója úgy leköt, hogy nem marad kapacitásom arra, hogy tudatos kontroll alá vonjam magam, vagy épp a másik fél testbeszédét vizslassam. Én azért randizom, hogy jól érezzem magam, jól érezzük magunkat együtt, nem azért, hogy úgy feszengjek egész idő alatt, mintha egy felvételi beszélgetésen lennék.

Ezért hát sorra kapom a piros lapokat az élet nagy meccsein. Várom, mikor tiltanak el végleg.

 

Ha valaha gyermekem születne, ezt a játszmát mindennél nehezebb lenne elmagyaráznom neki, hiszen a meggyőződésemmel ellenkezik. Ugyanakkor talán ez az egyetlen módja, hogy megvédjem. Hogy ne tudják bántani, ne tudják kihasználni, ne tudják megtéveszteni, mint az anyját. Talán ő jobb játékos lesz…