A mai, egyébként gyönyörűnek ígérkező napomon kissé mellbevágott az alábbi index cikk, különösen Michalkó Péternek, az ADOSZT elnökének az alábbi sorai:
„Látjuk, hogy milyen helyzetben van az ország, nem kívánjuk kivonni magunkat az áldozatvállalás alól, bérünk két éve be van fagyasztva, a 13. havi keresetet elvonták, de ezentúl nem akarunk több áldozatot hozni – szögezte le Michalkó. – Azt szeretnénk elérni, hogy a kormányzat ismerje el, hogy az APEH-nél többet dolgoznak az alkalmazottak a napi nyolc óránál, nem ritka, hogy szombaton és vasárnap is bemennek dolgozni a munkatársak.”
Michalkó úrnak innen üzenném, hogy én a versenyszférában dolgozom. Mozgóbérem, mint olyan a szerződésem alapján nincs, az alapbérem (ami finoman szólva sem olyan mértékű, hogy töprengenem kelljen, mire is költsem el) be van fagyasztva, de amikor nem volt befagyasztva, akkor sem emelték, csak ha előléptettek. A 13. havi kereset nálunk prémium címen futott, amíg futott, a válság kezdetével tőlünk is elvonták, ahogy mindenkitől. Nem napi 8, de napi 10, sokszor 12 órát dolgozunk, velünk is előfordul (nem is ritkán), hogy hétvégén is be kell jönnünk, mert leépítések vannak, a munka viszont nem csökken. Túlórát nem fizetnek. Cafeteria nincs. Ruhapénz nincs, holott nálunk is szigorúan be van szabályozva az öltözködési rend.
Ezeket az áldozatokat itt, a „mocskos” versenyszférában meghoztuk, meghozzunk nap mint nap. Örülünk neki? Nem. De vállaljuk, mert nincs más lehetőségünk. Vállaljuk, mert a munka kenyér, a kenyér az élet. Vállaljuk, mert ma, amikor a munkanélküliség réme mindenki feje felett ott lebeg, nekünk még van hova bemennünk dolgozni. Vállaljuk, mert szeretjük a munkánkat. Vállaljuk, mert tudjuk, hogy most kell kitartanunk, most kell belehúznunk. Ezt át kell vészelnünk. Mert a helyzet nem attól fog megoldódni, hogy zúgolódunk, hanem hogy áldozatot vállalunk és küzdünk. Nem felebaráti szeretetből, hanem pusztán önös érdekből: küzdünk azért, hogy legyen munkahelyünk holnap is, holnapután is. És vállalunk még sok mindent, annak érdekében, hogy a leépítések minél kevésbé érintsenek. Elegünk van az egészből? Igen. De nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ugráljunk. Ha mi emelnénk fel a hangunkat, ha mi zúgolódnánk, a válasz egyszerű lenne és gyors, amolyan gyurcsányosan: Ha nem tetszik, el lehet menni. Nincs pénz, nincs más, ez van. A terveket hozni kell, ha nem hozzuk őket, akkor nem a bónuszokat vonják meg, hanem létszámleépítenek. Nem áll mögöttünk egy állam, hogy pumpálja a pénzt belénk akkor is, ha nincs miért, ész nélkül. Csak abból gazdálkodhatunk, amink van.
És itt jegyzem meg halkan: nálunk nincsenek 70-80 (!!!) éves alkalmazottak, akik évtizedek óta nyugdíj mellett járnak be munka címen papírt tologatni meg kávézni, elvéve a fiatalok elől a helyet. Olyan nyugdíj mellett, hogy nekem még a fizetésem se éri el azt az összeget jó ideig. Persze, hogy be kell Önöknek járniuk hétvégén, persze, hogy több mint napi 8 órákat dolgoznak. Mert valakinek el kell ott végeznie azok munkáját is, akik nem csinálnak semmit, mert már teljesen le vannak épülve a kortól, olvasni sem tudnak, vagy épp azokét, akik fél éves betegállományokba mennek el minden évben.
Ilyen nálunk nincs. Mi nem engedhetjük meg magunknak a belső munkanélküliséget.
De a legfájdalmasabban dühítő az egészben, hogy olyasmi miatt zúgolódnak, ami jog szerint nem is illeti meg Önöket. Hiszen a mozgóbér/prémium/bónusz/jutalom/kutyafüle kifizetésének feltétele a törvény értelmében a költségvetési törvényben meghatározott tervszámok elérése volt. Ezt Önök alulmúlták, látványosan. Itt, a közszférában a tervszámok nem teljesítése esetén fejek hullanak, tucatjával. Önök pedig ugyanezért jutalmat várnak el.
A gyereket sem jutalmazzuk meg az iskolából hazahozott elégtelenért.
Nincs is mivel jutalmazni, hiszen pont az lett volna a feladat, hogy megteremtsék a pénzt, amit megkapnak. Egy ötéves kisgyerek is megérti, hogy csak annyi sütit lehet kivenni a tálból, amennyi bele lett téve.
Ha folyamatosan csúcsra járatnak egy szervezetet, és a többletteljesítményt nem honorálják, akkor egyszer „elpattan a húr”?
Nem. Nem pattan el, mert vannak helyzetek, amikor a húr nem pattanhat el. Mert ha ez a húr elpattan, akkor vele pattan emberek ezreinek a lelkében található húr is. Olyan embereké, akik nem tehetik meg, hogy zúgolódjanak, akik zokszó nélkül húzzák az igát, hogy élhessenek.
Ez a húr nem pattanhat el, mert a hatása súlyosan demoralizáló lenne.
Ez a húr nem pattanhat el, mert annál nagyobb erkölcstelenséget nehezen tudnék elképzelni.
"Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell táncolni az esőben."
