„Csodálom a gyönge embert,
Kiről mondák, regék beszélnek,
Ki nagy merészen égbe szállt
És elorzá kincsét az égnek,
Hogy tűz, meleg és láng sugára
Mindent hevítsen, hasson át
S áldást hintsen a nagy világra.
Lelkem kibontja szárnyait,
Égig tör fel gyors repüléssel,
A fényt, sugárt, mit ott talál,
Magába szívja szomjú hévvel
És ennyi fényt - a földre szállva -
Pazar kezekkel hint reá
Egy édes-kedves kisleányra.”
Ady Endre: Érted
Ezt a verset Endrétől kaptam, még 2002-ben. Nem Adytól, hanem az én Endrémtől. Vagyis a mi Endrénktől. Az én Endrém sosem volt.
Sok közös volt bennünk, többek között Ady-imádatunk, illetve az, hogy sokszor fejeztük ki a gondolatainkat, érzéseinket idézetek útján.
Néha úgy érzek egy-egy vers vagy dalszöveg kapcsán, hogy az csak azért született, hogy én majd egyszer valakinek átadhassam, idézetként. Hogy egyszer valakihez szóljon. Hogy egyszer valakinek segítsen, valakit felébresszen, vagy megnyugtasson. Hiszem, hogy mikor egy-egy vers kibújik a költőből, sokszor maga sem tudja, miért akar az megszületni, kiszakadni belőle. Nem látja még. De minden versnek van egy gazdája. Akihez született.
Ez a vers talán azért született még az 1800-as évek végén, hogy aztán 2002-ben egy másik Endre nekem adhassa.
Nem emlékszem, hogyan ismertem meg. Nem emlékszem, hogyan kezdődött. Egyszer csak felnéztem a gondolataimból, és arra eszméltem, hogy barátok vagyunk. Mi, hatan. Frucsaszok. Ott volt. Ott voltak, mind. A semmiből jöttek, és később, miután mindent tönkretettem, a semmibe tűntek el. Én pedig járom tovább a fájdalom útját, kárt, szenvedést, kavarodást okozva, amerre csak feltűnök.
Néha jön egy-egy Endre, aki meglátja bennem a jót. A kedveset. De én egyre gyorsabban üldözöm el őket.
