“Nem téveszt meg a látszat
Semmi nem változott
Láthatod minden a régi
Értünk senki sem imádkozott…
…Forog a rozsdás körhinta
Lehet, hogy valakinek így jó
Sötét a holtak lelke
Farkába harap a kígyó
Minden olyan, mint volt
Semmi nem változott “
Néha rémálmok jönnek a semmiből. Nem a minden éjjel meglátogató, régi ismerősként üdvözölt szokásos rémálmok. Hanem igazi, minden izmomat kocsonyává változtató, mindent meghatározó rémálmok. Olyanok, amik örökre nyomot hagynak. Sokféle van belőlük, nem lehet tipizálni vagy kategóriákba sorolni. De egy közös vonásuk akad: ha a rettegéstől vagy a fájdalomtól már úgy ver a szív, hogy majd’ szétrobban, ha a véráramba zúduló adrenalin felébreszt, akkor sincs menekvés előlük. Ezek az álmok, ha visszaalszom, ott folytatódnak, ahol abbamaradtak. Újra és újra, mindaddig, amíg meg nem tanulom a leckét. Mert van még egy közös vonásuk: mindegyik valamit mondani, adni akar. Valamire felhívni a figyelmem.
Most úgy érzem, mintha egy ilyen rémálom a valóságba is átlépett volna. Az életembe, a mindennapjaimba férkőzött. Ugyanaz a minta, újra és újra. Mindahányszor belekezdek, mindannyiszor remélve, hogy most más lesz. Ez más lesz. Ő más lesz. De a kör ismét bezárul, a koreográfia ezredjére sem változik. Addig nem, míg én magam nem változom. Újra és újra hiszek, újra is újra elhiszem a régi mesét, el akarom hinni, mert szép, mert az ígéri, amire szükségem van. Aztán újra és újra kiderül, hogy csak játék volt. A kicsi lánnyal ismét csak játszanak. Velem könnyű játszani, mert nem kell hozzá hazudni. Elég csupán némának maradni, a ki nem mondott szavak, a mozdulatok, egy mosoly mind segítenek. A többit megoldom én magam. A mesét én szövöm az események köré. Az ígéret, a remény bennem születnek meg. Áltatom magam. Az embereknek egyetlen dolguk van: hogy hagyják.
Ráz a hideg a felismeréstől, most minden fáj. Fájnak a sejtjeim, fáj a vérem. Fáj. Egészen egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy ilyen rövid idő leforgása alatt képes voltam megtenni még egy kört a rémálmok körhintáján. Szeretem azzal áltatni magam, hogy erős vagyok, de nem vagyok az. Ez már nekem is sok volt.
Nem is olyan rég jósoltam meg önmagamnak: „Csak játék volt, kicsi lány, csak játék vagy, az emberek játékszere. Ne aggódj, eljön a holnap is, holnaputánra beletörődsz, majd elfelejted, és már kezdhetik is újra.” Nem telt el három hét. És én megjártam ismét a kört.
Nem bírom tovább, nem bírom elviselni, úgy érzem, a következő az utolsó lesz. Tudom, hogy tanulnom kéne ebből is. Tudom, hogy a sors azért dobálja újra és újra elém a helyzetet, hogy tanuljak belőle. Hogy fejlődjek, hogy változtassak. De nem tudom, min, nem tudom hogyan. Nem tudom, hol van a hiba. Nem tudom a leckét. Nem tudom, mi a feladatom.
Tudom, hogy a naivitás, a hiszékenység, a mindenre és mindenkire való rácsodálkozás teszi lehetővé a játékot. Az, hogy bármi és bárki iránt képes vagyok lelkesedni. Az, hogy ha örülök, belölről örülök, mindennek és mindenkinek. A teljes lényemmel örülök. Az, hogy hinni akarok. Az, hogy hiszem a jót. Hiszem a szépet. Hiszem, hogy ezek még létezhetnek.
Ezt kellene kiölnöm magamból? Nem megy. A halál könnyebb választás, mint ez. Ez nem én lennék. És így nem is szeretnék élni, egy percet sem.
Van, hogy megzuhanok, vannak rossz napjaim, rossz pillanataim. Tudok félni, tudok aggódni, és van, hogy úgy érzem, hiába van annyi szép és jó dolog ezen a világon, mert velem már nem fog történni, csak rossz. De a naivitásom, a reménykedésem akkor is ott lappang a mélyben, mindezek mögött. Ez segít túlélni. Ha ezt eldobom, ha ezt kivágom magamból, többé nem lesz, ami itt tartson.
Nem lehet ez az én leckém, ez minden leckék közül a legkönyörtelenebb. Nem tudom teljesíteni, még csak meg sem tudom közelíteni. De nem is akarom, életidegen, rideg, hideg és nyers ez a lecke. Nem embernek, nem léleknek való.
De ha nem ez, akkor mi? Mi a lecke?
