...Tátrai Tibor kezében.

Mégis csak működik ez az energiaáramlás-dolog az Univerzumban.

Az egész hetes befordult kattogás, önelemzés és „mihez kezdjek az életemmel” kérdéskör-feszegetés után (erről majd később) úgy éreztem, egészen egyszerűen nem élem túl, ha még egy, egyetlen egy délutánt otthon kell töltenem, a négy fal között, egyedül. Persze, ahogy az lenni szokott, pont tegnap nem ért rá egyetlen barátom sem (legalábbis nem elérhető távolságban), így már épp beletörődtem, hogy itt bizony most szólóban mozibamenés lesz (amúgy is fel kell használnom a megmaradt üdülési csekkemet jövő keddig, mert akkor lejár); amikor a sors úgy döntött, hogy kínzott már épp eleget, most jöjjön egy kis kárpótlás.

 

Délután beköszönt az egyik kolléga, hogy most kapott két tiszteletjegyet a Tátrai Band 20 éves jubileumi koncertjére a Papp László Sportarénába, érdekel-e? Persze, hogy érdekelt. Halvány elképzelésem volt csak arról, mi lehet az a Tátrai Band (Tátrai Tibor nevét ismertem ugyan, de ezt a formációt nem), de ez nem is volt fontos. A lényeg, hogy végre program van.

Később azért mégis utánaolvastam, miről is van szó, és meglátva Horváth Charlie és Jamie Winchester nevét tudtam, ebből csak valami jó sülhet ki. Hogy milyen jó, azt nem is sejtettem, amíg el nem kezdődött a koncert.

 

Közel három órányi varázslatot kaptam, három órányi utazást, repülést, három órányi lélekmasszázst. A virtuozitás, amivel Tátrai Tibor bűvölte a gitárt, olykor együtt a szájharmonikával, lenyűgöző volt, igazi örömzene. Ez egyébként a zenekar többi tagjáról is elmondható: az utolsó pillanatig, az utolsó hangfoszlányig élvezték, amit csináltak, és ez az élvezet átsugárzott mindenkire, olyan energiával töltve fel, amiben rég nem volt már részem.

 

Horváth Charlie hangja a felvételeken is megborzongat, de élőben valami egészen elképesztő: mintha jégkockák csúsznának a hátamon és a melleim között, mintha valami durva anyaggal cirógatnának… hihetetlen élmény. Egész kiskorom óta úgy gondoltam, Charlie valami barátságos földönkívüli, mint Mork az Egy úr az űrből-ben. Ez a gyanúm a koncert végére bizonyossággá vált: ez a hang, ez a mozgás, ez az elszállt, elvarázsolt fura figura több mint ember.

 

Nagyon örülök, hogy elmehettem, és élőben láthattam-hallhattam, amit ezek az emberek alkottak a színpadon. Teljesen átmosott lelkileg, erőt adott a folytatáshoz. Élmény volt, olyan igazi élmény, kilépni a hétköznapokból, és valami szépet kapni, lélekben gazdagabban hazatérni. Több ilyen kellene.