Nem tűntem el. Az utóbbi hónapokban sem. Csak valamiért az otthoni gépemen nem és nem engedi a rendszer, hogy bejegyzést írjak. Új bejegyzést létrehozhatok, címet is adhatok neki...feltéve, ha beérem ennyivel, és nem akarok (én, bohó!) még szöveget is létrehozni a cím alá. Mert azon egészen felháborodik a kis lelke, és befagy.

Remélem, nem az a baja, hogy Vista... Mert azon nem segíthetek.

Így marad, horribile dictu, a munkahelyi gép. Ámde a munkahelyemen 1) dolgozom 2) ha nem dolgozom, akkor sincs rá több órám, hogy eltöprengjek a világ kérésein 3) nincs ihlet.

Így hát, kicsit körülményes a helyzet.

De azért megoldom.

Zöld aura. A gyógyító embereké. Azoké, akik azért születtek erre a világra, hogy gyógyítsanak, tanítsanak, segítsenek. Egyik tulajdonságuk, hogy nem tudnak nemet mondani, ha megkérik őket valamire. Következésképp a végletekig kihasználhatóak. Egy másik tulajdonságuk, hogy nem tudnak nem segíteni. Ez persze azzal jár, hogy ha azt látják, hogy a másik rossz irányba megy, egészen egyszerűen muszáj belebeszélniük az életébe. Ha azt látják, hogy a másik szenved, nekik muszáj segíteniük, különben vele szenvednek. Ettől rendkívül kotnyelesnek meg fontoskodónak tűnnek. Pedig nem feltűnési viszketegségből csinálják. De egyszerűen belepusztulnak a látványába, hogy valaki épp tönkreteszi a saját életét, mégpedig előre megfontolt szándékkal. És nem azért, mert nincs másik út. Csak mert lusta/kényelmes/gyáva/bátorítás kell neki/ épp nem látja tisztán a dolgokat. Van, hogy kívülről minden sokkal egyszerűbb. Van, hogy csak arra van szüksége, hogy valakinek elmondhassa a problémáját. Már attól, hogy elmondja, sokszor tisztábbnak, egyértelműbbnek, kisebbnek tűnik.

"A halál legközelebbi rokona a csönd." (Örkény I.)

A szakértők szerint tökéletes csend valójában nem is létezik. Legalábbis nem itt, a Földön. Talán nem is lenne képes elviselni az emberi szervezet a tökéletes, mély, teljes csendet. Talán megbomlana az elme, meghasadna a tudat.

Én hiszem a tökéletes csendet. Nem a természetben, hanem az emberi elmében. Hiszem, és félem. Zajjal veszem körül magam, beleburkolózom; mint egy puha, meleg kabáttal, úgy borítom be az elmém vele. Zenére kelek, zenére közlekedek, zenére dolgozom, zenére fekszem. Otthon is szól a zene vagy a varázsdoboz, akár tanulok, akár olvasok, akár pakolászom, vagy csak úgy vagyok. Zene, beszélgetés, film, mindegy. A lényeg, hogy csend ne legyen.

Ne bánts!

Ne üldözz!

Ne kínozz!

Ne játssz velem!

Ne gyötörj!

Ne hazudj!

Ne manipulálj!
 

Gyerekkoromban nagy divat volt az olyan ifjúsági magazinok olvasása, mint a Bravo, a Popcorn vagy a Százszorszép. Mivel nekem sosem volt zsebpénzem, Anya pedig elítélte és pénzkidobásnak tartotta ezeket az újságokat, így életem legmeghatározóbb fejlődési szakaszát ezek nélkül a tudatformáló sajtókiadványok nélkül kellett átvészelnem. Nem volt nehéz. Barátaim révén természetesen időnként betekintést nyertem egy-egy példányba, és ezen keresztül a tinivilágot aktuálisan leginkább foglalkoztató témakörökbe, úgyis mint „Szex, Szerelem, Gyengédség”; Leonardo DiCaprio vs. Matt Damon, Britney vs. XTina; és hamar megállapítottam, hogy semmit nem vesztettem.

A hétvégén lomtalanítottam, és átrendeztem a nappalit. Nem vagyok rendmániás, nálam a lázas pakolás-takarítás-szelektálás a lelki baj jele. Ahogy egy barátom is rámutatott, akkor állok neki rendezkedni, ha rumli van az életemnek egy területén, amit nem áll módomban megváltoztatni. Ilyenkor azzal kompenzálok, hogy egy másik, kézzelfoghatóbb területen rakok rendet.

Pakolás közben a kezembe akadt egy régi szakácskönyv. Apa hozta fel még augusztusban több más könyvvel, de mivel én nem vagyok egy konyhatündér (még a rántás és a habarás közt se tudok különbséget tenni), eddig észre sem vettem. Most kinyitottam, és legnagyobb megdöbbenésemre egy üzenetet találtam benne Anyától, nekem:

1998, családi összejövetel

-És mondd csak, Nórika, kitaláltad már, mi leszel, ha nagy leszel?-kérdezte nagynéném.

-Persze! Karosszérialakatos, mint Apa. Vagy paleontológus. Vagy pilóta. Vagy zsoldos katona. Vagy pornósztár.

2008 augusztus, családi összejövetel

- Még egy kis bort?

Összerezzentem. Egészen addig fegyelmezetten ültem, arcomon halvány mosollyal, ami kizárólag a „közönségnek”, a körülöttem beszélgető embereknek szólt. Annak idején, Balázs szüleinél sokat gyakoroltam ezt a mosolyt, de sosem hittem, hogy még egyszer szükségem lehet rá.

Azt hittem, azóta minden megváltozott. Elhittem, hogy minden megváltozhat. Hogy bármi is változhat. Üvölteni szerettem volna a saját naivitásom miatt.

1995. szeptemberének első hétfőjén a szokásosnál hidegebben indult a reggel, de én ebből mit sem éreztem. Késésben voltam, életemben először (de nem utoljára), így teljes erőmből futottam a buszhoz. Ez lett volna az első napom a gimnáziumban, és a pánik, hogy késéssel indul a pályafutásom, görcsbe rántotta az izmaimat. A kanyarból még éppen láttam, amint a helyi járat kigördül a megállóból. Szerencsére azonban az egyik utas meglátott, és szólt a sofőrnek, aki azonnal megállította a buszt, kinyitotta az első ajtót és türelmesen megvárta, amíg megteszem az utolsó 60 métert. Lihegve ugrottam föl, hálásan és kissé szégyenkezve néztem körül. Életemben először szálltam fel egyedül buszra. Az emberek somolyogva néztek, egy korához képest is kistermetű, 10 éves lányt láttak, hatalmas zavarban.

"Nem érdekel, hogy miből élsz.

Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,

és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.

 

Nem érdekel, hogy hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,

hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,

az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.