"A halál legközelebbi rokona a csönd." (Örkény I.)
A szakértők szerint tökéletes csend valójában nem is létezik. Legalábbis nem itt, a Földön. Talán nem is lenne képes elviselni az emberi szervezet a tökéletes, mély, teljes csendet. Talán megbomlana az elme, meghasadna a tudat.
Én hiszem a tökéletes csendet. Nem a természetben, hanem az emberi elmében. Hiszem, és félem. Zajjal veszem körül magam, beleburkolózom; mint egy puha, meleg kabáttal, úgy borítom be az elmém vele. Zenére kelek, zenére közlekedek, zenére dolgozom, zenére fekszem. Otthon is szól a zene vagy a varázsdoboz, akár tanulok, akár olvasok, akár pakolászom, vagy csak úgy vagyok. Zene, beszélgetés, film, mindegy. A lényeg, hogy csend ne legyen.
Mert ha egyszer elhallgat kint minden, akkor meghallom, amit a zajban nem: a belső, végtelen, hatalmas és tökéletes csendet. A csend nem hideg, és nem meleg. Nem színes, és nincs illata. Nem sötét, és nem világos. A csend nem élő. A csend üres. A csend halott.
Ezért nem viselem el, ha csendben vagyok.
Nem volt ez mindig így. Régen még éltem belül. Régen még, ha csendben voltam, nem ürességgel, hanem önmagammal találkoztam. Szerettem ezeket a találkozásokat.
Régen nem üvöltött bent a csend.
