1995. szeptemberének első hétfőjén a szokásosnál hidegebben indult a reggel, de én ebből mit sem éreztem. Késésben voltam, életemben először (de nem utoljára), így teljes erőmből futottam a buszhoz. Ez lett volna az első napom a gimnáziumban, és a pánik, hogy késéssel indul a pályafutásom, görcsbe rántotta az izmaimat. A kanyarból még éppen láttam, amint a helyi járat kigördül a megállóból. Szerencsére azonban az egyik utas meglátott, és szólt a sofőrnek, aki azonnal megállította a buszt, kinyitotta az első ajtót és türelmesen megvárta, amíg megteszem az utolsó 60 métert. Lihegve ugrottam föl, hálásan és kissé szégyenkezve néztem körül. Életemben először szálltam fel egyedül buszra. Az emberek somolyogva néztek, egy korához képest is kistermetű, 10 éves lányt láttak, hatalmas zavarban.
Egy idős néni megszólított, a nevemen nevezve, a szüleim felől érdeklődött. Meg mertem volna esküdni, hogy soha azelőtt nem láttam, ez azonban az akkor még kevesebb, mint 9000 fős községben nem volt különösebben meglepő. Az emberek ismerték egymást, élő lexikonként jegyezve élethosszig visszamenően egész családfák alakulását.
Pár perc után már a lihegésem is csillapodott, azonban csöppet sem lettem nyugodtabb arra gondolva, mi minden vár még rám aznap. A legfőbb akadályt a szomszéd város nyolcosztályos gimnáziumába történő eljutás okozta. Addig mindössze háromszor vagy négyszer voltam ott, nyílt napon, felvételizni, beiratkozni, mindannyiszor a szüleim biztonságos kíséretében, kocsival. Anyukám persze előző este és aznap reggel is több tucatszor átvette velem az oda-illetve visszajutást, de sosem voltam túl életrevaló, így a félelem, hogy a zegzugos kis utcákon eltévedek, eluralkodott rajtam. Valószínűleg az arcomra is kiülhetett, mert a mellettem álló 15 éves forma lány barátságosan megkérdezte, mi a baj. Mikor elmondtam neki, hogy félek, nem fogok betalálni az iskolába, megkérdezte, melyik iskolába megyek, majd megnyugtatott, hogy ő is pont oda tart, majd együtt megyünk.
Mikor leszálltunk Szigetszentmiklóson a buszról, már esett az eső. Az esernyőmet persze a nagy rohanásban otthon felejtettem, de nálam amúgy sem voltak hosszú életűek a tárgyak: esernyő, kulcs, sapka, kesztyű, mindet havi rendszerességgel hagytam el. A lány azonban magától értetődően kínálta fel a sajátját, ami alatt két ember is megfért. Mikor beértünk, látva a kétségbeesésemet, egészen a teremajtóig kísért, megnyugtatott, hogy a tanárok aranyosak, elmagyarázta, hogy ha bármi lenne, merre találom őt, majd elment órára. Szünetben aztán még visszanézett, hogy minden rendben van-e velem.
*
A késés, a folyamatos rohanás azóta életformámmá vált, így 13 évvel később, 2008 áprilisának egyik reggelén is sietve léptem ki a 11. kerületi lakás ajtaján. Az ablakból az idő gyönyörűnek tűnt, a Nap ragyogott, de áprilishoz méltóan csalóka az időjárás, a bőröm szinte azonnal jelezte, hogy kevés az a top-farmer-ing kombináció, amit felkaptam magamra. Időm már nem volt visszaszaladni, de tudtam, hogy a rohanástól hamarosan úgy is ki fogok melegedni.
A nagy kapkodásban otthon hagytam az mp3 lejátszómat, ami a pesti reggeleken és délutánokon megszokott társammá vált, így most kissé zavartan vettem tudomásul, hogy nincs miben elmerülnöm.
Amíg vidéken laktam, sosem volt szükségem arra, hogy utazás közben zenét hallgassak, lekötött a többi ember, a táj vagy a saját gondolataim, úgy éreztem, a fülhallgató falat húzna közém és a világ közé. Azonban miután felköltöztem a városba, hamar megtanultam, hogy a saját lelki békém érdekében jobb, ha felhúzom ezt a bizonyos falat; és beszereztem egy mp3 lejátszót. Ettől kezdve én is beálltam a bambuló, másokra vak, droid módjára menetelő reggeli rajba.
Ezen a reggelen azonban nélkülöznöm kellett a fülhallgatók védőburkát, így teljes egészében belecsöppentem az ébredő város örvényébe. Ez az élmény felért azzal, mintha hosszú vakság után visszaadták volna a látásomat.
Átrohantam a zebrán, a busz azonban így is előbb futott be a megállóba, mint én, az utolsó pillanatban sikerült felugranom, mielőtt rám csapta volna az ajtókat. Egy idősebb néni, aki mögöttem jött, már nem volt ennyire szerencsés, két lépésre járt a busztól, az orra előtt csukódtak az ajtók. Persze, a pesti reggelben rengeteg a munkába siető ember, így nyilván nagy károkat okozott volna a társadalomban és a gazdaságban, ha a busz további 8 másodpercet vesztegel a megállóban…
Miután a busz belsejébe araszoltam, körülnéztem. Nem messze tőlem két idősebb munkás álldogált. A kezük kérges volt, a körmük alatt fekete félholdacskák ültek. Halkan, szégyenlősen beszélgettek egymással. Bűntudatosan néztek ki a szemöldökük alól, mint akik nem ide tartoznak, s ezt a bűntudatot nem tudtam mire vélni, míg körül nem néztem. A buszon ülő emberek arcáról megvetés sugárzott. A hetvenhármas busz frissen mosott hajkoronás, üde sminkes, parfüm- és arcszeszillatú hétfő reggeli világából ez a két ember kilógott a maga festékfoltos ruhájával-bakancsával és azzal a nikotinaromájával, amit csak évtizedek óta erősen dohányzó emberek tudnak magukból árasztani. Mígnem rájöttem, miért is szokatlan a látvány: ezek a munkásemberek jóval korábban szoktak közlekedni, ilyenkor, fél nyolc után már javában dolgoznak, építenek, javítanak, így a íróasztal és számítógép elé, vagy épp iskolapadba igyekvő tiszta és üde emberek már csak a munkájuk eredményét élvezik.
Ebben a pillanatban meghökkentő dolog történt: egy fiatal lány eltüsszentette magát, a két férfi velem egy időben szólalt meg, ösztönből egészséget kívántunk a lánynak. Majd a hirtelen beállt csöndben egyszerre kaptunk észbe mindhárman: itt ezt nem szokás. Kissé megszeppentünk, én rajtuk, ők rajtam, és mindannyian magunkon, majd egymásra somolyogtunk…
Ez a kis epizód ráébresztett, hogy bár néhány éve már Pesten élek, legbelül, mélyen talán mindig is az a vidéki lány leszek, aki fut a helyi járat után.
