Zöld aura. A gyógyító embereké. Azoké, akik azért születtek erre a világra, hogy gyógyítsanak, tanítsanak, segítsenek. Egyik tulajdonságuk, hogy nem tudnak nemet mondani, ha megkérik őket valamire. Következésképp a végletekig kihasználhatóak. Egy másik tulajdonságuk, hogy nem tudnak nem segíteni. Ez persze azzal jár, hogy ha azt látják, hogy a másik rossz irányba megy, egészen egyszerűen muszáj belebeszélniük az életébe. Ha azt látják, hogy a másik szenved, nekik muszáj segíteniük, különben vele szenvednek. Ettől rendkívül kotnyelesnek meg fontoskodónak tűnnek. Pedig nem feltűnési viszketegségből csinálják. De egyszerűen belepusztulnak a látványába, hogy valaki épp tönkreteszi a saját életét, mégpedig előre megfontolt szándékkal. És nem azért, mert nincs másik út. Csak mert lusta/kényelmes/gyáva/bátorítás kell neki/ épp nem látja tisztán a dolgokat. Van, hogy kívülről minden sokkal egyszerűbb. Van, hogy csak arra van szüksége, hogy valakinek elmondhassa a problémáját. Már attól, hogy elmondja, sokszor tisztábbnak, egyértelműbbnek, kisebbnek tűnik.

A zöld aura csodálatos ajándék. Az adás ajándéka. Az igazi örömé, amit akkor érzel, ha segítettél. Ha adtál.

A zöld aura pokoli kín, szörnyű átok. Ha nem tudsz segíteni. Ha nem kell a segítséged többé. Kicsit belehalsz minden kudarcba.

A zöld aura erő. A kitartás, a makacs konokság ereje. Az ökör ereje. Az akarat ereje. A tenni akarás ereje. A sodró patak ereje. A kiáltás ereje. A természet ereje.

A zöld aura maga az élet ünneplése, csodálata. Az üvöltés: "Élj!"

És a zöld aura halálos. Mert te magad nem kérsz segítséget, ha baj van. Mert nem vagy képes másokat terhelni. Mert meg akarod mutatni, hogy fel tudsz állni magadtól. Hiszen ha magadon nem tudsz segíteni, hogy tudnál másokon? Ez az igazi erőpróba. Egy ideig felállsz, leporolod magad, és újra kezded. Az ökör makacsságával. A patak konok folyton folyásával. Az elért sikerek egy ideig pótolják az elfogyó erőt. 

De az edény, amiből csak kivesznek, de bele sosem tesznek, előbb-utóbb kiürül. A patak egy idő után kiszárad. Az üvöltés már csak halk suttogás, majd sóhaj, a felkiáltójelet a teher meggörbíti: "Élj?"

És akkor már érzed. Már tudod, hogy segítség nélkül véged. Egy ideig még makacskodsz, de aztán az is elfolyik, ahogy a patak utolsó cseppjei. Már kérnél segítséget. És itt jön a zöld aura csapdája. Hiszen nincs kitől. Körülvesznek azok, akiket eddig te segítettél. Akik benned látják az erőt, a példát. Akiknek te Péter vagy, a kőszikla, amire a váruk épült. Előttük nem roskadhatsz meg, mert abba ők maguk is beleroskadnának.

Nem tanultál meg segítséget kérni. Ahogy a dal szól:

"Adjon az Isten fényeket, temető helyett életet,

Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem." (Kormorán: Adjon az Isten)

Végül a magad módján, mikor már-már késő, mégis segítséget kérsz. Azonban az emberek, akik körülvesznek, megszokták, hogy te TE vagy. Te vagy az örökké csobogó patak, a szikla. Majd te felállsz. Hiszen mindig felálltál, nem?

A segítőkön ki segít?...

Ezzel telt az életem. Mikor kellett, meghallgattam az embereket. Mikor kellett, tanácsot adtam (ha nem kérték, de én úgy éreztem, hogy szükség van rá, akkor is). Mikor kellett, lelki támaszt adtam, mikor az kellett, akkor viszont rugdostam őket, hogy hajrá, gyerünk. Mikor semmi más nem kellett, csak a jelenlétem, hát akkor is ott voltam. Akár némán is.

Most így, visszanézve, ez alapján vonzottam be az embereket is. Ha valakinek segítségre volt szüksége, bekerült az életembe. Amikor már minden segítséget megkapott, eltűnt. Aztán később, ha esetleg újra segítség kellett neki, ismét előkerült. Ez nem számítás, nem önzés volt. Csak az élet törvényeinek egyike. Egy kapcsolat addig marad fent, amíg legalább az egyik félnek szüksége van a másikra. Optimális esetben persze ez kölcsönösségen alapszik, de hát a gyógyítók esete pont az egyoldalúságról szól.

Tulajdonképpen, ez volt az egyetlen éltető erőm. Ez volt az egyetlen, amit belepakoltam az edénybe. Aztán... Először csak halvány repedés jelent meg, végigfutott a lelkem edényén. Azonban, mivel a repedések természete már csak ilyen, egyre tovább nőtte-hízlalta magát. Az erő szivárogni kezdett a kis réseken. A nyomás pedig tovább feszítette a falakat. Mígnem eltört.

Minden erőm elfolyt. Nincs miből adnom. Nincs miből építkeznem. Nincs miből felállnom sem. Kiáltanék: segítség! De nem jön szó a számra. Még nem. Hátha megoldom valahogy egyedül is. Aztán körülnézek, és amit találok, attól az iszonyat üvöltése törne fel. Mert nincs más, csak üresség. És rájövök, hogy nem is volt más soha. Minden más csak délibáb volt. Nem volt értelme. Nem adtam én valójában semmit. És már nem is akarok kiáltani. Minek? Körülnézek, és kívül is ugyanazt az űrt látom, mint belül. A tökéletes csend belül. A tökéletes űr kívül. Egyedül vagyok, mert valójában mindig is egyedül voltam. Ahogy minden ember. Nincs kinek szólnom. Mindenki süket. Megsüketítette őket a saját belső, tökéletes csendjük.

-Majd jobban lesz. Erős, össze fogja szedi magát. Most inkább hagyjuk kicsit egyedül, az biztos segít.

"Az ember mindig egyedül volt, csak te voltál hűséges, halál. (...) Mindig mögöttem vagy. Te vagy a hűség. Jó cimbora, okos barát. A többi mind akart valamit: szerető, a kedves, a fiú. Mind önzők voltak a szeretetben. Csak te vagy önzetlen, halál. Végig kísérsz a rövid úton, s egy napon vállamra teszed a kezed." (Márai Sándor)