2008 augusztus, családi összejövetel
- Még egy kis bort?
Összerezzentem. Egészen addig fegyelmezetten ültem, arcomon halvány mosollyal, ami kizárólag a „közönségnek”, a körülöttem beszélgető embereknek szólt. Annak idején, Balázs szüleinél sokat gyakoroltam ezt a mosolyt, de sosem hittem, hogy még egyszer szükségem lehet rá.
Azt hittem, azóta minden megváltozott. Elhittem, hogy minden megváltozhat. Hogy bármi is változhat. Üvölteni szerettem volna a saját naivitásom miatt.
- Köszönöm, nem kérek.
Köszönöm. Kérem. Mosolyogj. Húzd ki magad! Hogy beszélsz? Eszembe jutott Anya. Milyen boldog lett volna, ha látna… Ő pont erre nevelt. A szabályok, keretek határolta, egyszerű, tiszta életre. Igen-nem, fekete-fehér. Az ő világában nem fért meg a szürke, a többi szín meg pláne nem. Az ő életében a nők nők voltak, a férfiak férfiak, a bűn pedig bűn. És mennyi minden számított bűnnek…
Igen, az Anya határozottan helyeselte volna ezt a kapcsolatot. Az ő szemében ez a választás megkérdőjelezhetetlenül jó volt. Egyszerű, érzelmektől mentes, gazdaságilag jól működő társulás, mindét fél gyarapodására. Már amennyire a mi kasztunk esetében szó lehetett egyáltalán gyarapodásról. Anya szilárdan hitt a kasztrendszerben, bár magát a szót talán nem is ismerte. Az ő felfogása szerint „pöttyös a pöttyössel, csíkos a csíkossal” alkot párt. A felesleges keveredés csak korcsokhoz vezet.
De Anya most nem volt ott, hogy helyeseljen. És én sem akartam tovább ott tipródni, legszívesebben futottam, rohantam, repültem volna az állomásra, az első vonathoz, ami levinne Füredre...
Füredre, ahol Feri várt volna. Mert biztos, hogy várt volna. Ahogy a barátnőjét is várni szokta.
Sokszor úgy éreztem, Anyának van igaza. A komplikált dolgok mindig fájdalommal járnak, és én szenvedtem már eleget. Ez a kapcsolat egyszerű volt, tiszta, könnyen megfejthető. Nem okozott fájdalmat, annyit nem, mint mások. Fájdalmat ugyanis csak a hozzánk közel állók tudnak okozni, nemde? Stabil párost alkottunk mi ketten. Mostanra legalábbis. De túl voltunk a nehezén. Miért bolygatnám fel ezt a nyugalmat? Egy férfi egyetlen pillantásáért, baráti ölelésért, pár kedves szaváért? Többet nem kaphatnék, és többet nem is volt jogom várni. Eljátszottam ezt a jogot akkor, mikor elhagytam azt a férfit, akit szerettem, azért a férfiért, akit megkívántam. Az a férfi pedig kisvártatva elhagyott egy nőért, akit szeretett. Addigra késő volt visszafordulni, de amúgy sem voltam soha az a visszafordulós fajta. Én inkább hazudtam magamnak (és Ferinek) akkor is, ahogy egész életemben tettem. Így kevésbé fájt. Eddig.
De most feltépték a szememről az éveken át dédelgetett, hazugságokból szőtt sűrű fátylat, és olyan hatással volt rám a valóság fénye, ahogy a pincebeli börtönökben senyvedő rabokra az évtizedek óta nem látott napsugár. Szúrt, égetett, vakította a szemem-lelkem, könnyeket csalt elő. Fájt, ahogy eddig semmi sem.
Az emlékek jöttek, nem és nem bírtam visszatuszkolni őket lelkem bugyraiba. Legszívesebben azonnal felugrottam és elmenekültem volna, ha nem Ferihez, hát bárhová, el innen, a hazugságból, a fájdalomból. Az emlékektől. A valóságtól. De amíg belül sírva üvöltöttem, kívülről magam volt a megtestesült nyugalom. Úgy tűnt, egyhamar nem szabadulunk a szülőktől.
Mégis töltöttem még egy pohárral. És visszaemlékeztem.
