Ideje lenne ismét állatkertbe menni. Mikor kicsit megroskadok, oda menekülök, feltöltődni. Imádom az állatkertet, afféle második otthon, menedék. Sokak szerint valóban úgy viselkedem, mintha az lenne az otthonom… és én ezt bóknak veszem. Az állatok nem hazudnak. Az állatok nem bántanak, csak ha bántják őket. Nem ölnek azért, hogy öljenek. Nem élvezik, hogy fájdalmat okozhatnak. Az állatok őszinték, kiszámíthatóak, mégis annyi, de annyi új csodát mutatnak nap, mint nap.
Nálam hagyomány, hogy minden húsvétot és pünkösdöt az állatkertben töltök. Persze megyek máskor is, bérletem van, tényleg hazajárok oda. De a húsvét hétfő ott kell, hogy találjon minden évben. Így volt ez idén is.
Nem lehet megunni. Az állatok nem kiállítási tárgyak. Élnek, mozognak, esznek-isznak, születnek, meghalnak, játszanak, mórikálják magukat. De valójában, amit kevesen vesznek észre, az állatkert nem csak állat-kert. Növénykert is. Rengeteg csodálatos növénnyel, amik, ilyentájt, mint egy szimfónia tételei, egymás után bontják rügyeiket. A kora tavaszi első hajtások után a virágok színpompája hétről hétre megújul. Nincs két egyforma nap, a változás folyamatos. Ha egy héttel előbb vagy később megy az ember, csodákról marad le, vagy épp lesz szemtanúja egy-egy pár napig tartó élet-mesének.
Idén húsvétkor sikerült megajándékoznom magam a japán cseresznyevirágzás látványával.
Aki volt már szakuragarin, vagy más néven hanamin, tudja, mekkora szépség rejlik a nyíló virágok millióiban.
A cseresznyevirág a japánok szerint az élet folyamatosságát jelképezi, ugyanakkor az élet rövidségének szívbemarkoló emlékeztetője is. A kis virág megérzi a tavaszi napfény ízét, a rügyek felfakadnak, a kibomló szirmok életet kiáltanak. Tomboló színkavalkád, maga az éltető energia. De a csoda csak pár napig tart, mire az ember kigyönyörködi magát, már vége is. A szirmok lehullanak, nekik ennyi jutott csak. De amíg a virágzás tart, minden másodpercben azt sugallják: az élet szép.
