Nyugtalanság. Egyre erősödik, furcsa, oda nem illő, apró kis mellékérzés, mint a köménymag az ételben: alig észrevehető, mégis zavar. Napközben az apró teendők lekötnek, kicsit alábbhagy bennem. Kis időre sehogy sem vagyok. Aztán otthon jön a vihar első jele. A nyugtalanság lassan óvakodik vissza, ahogy a nagymacskák cserkészik be áldozatukat: óvatosan, lépésről lépésre közeledik, észre sem veszem a lopakodását, mígnem egyszer csak egyetlen rohammal leterít. Mászkálok fel és alá, egyik pall mallt a másik után nyomom el, tétlenül botorkálok. Nézem a filmkínálatot, több száz film, nem érdekel. Vizsgaidőszak jön, tanulni nem tudok, nem kötnek le a szavak. Sem írni, sem olvasni nem vagyok képes. Valami magasfeszültség futkározik a gerincemen, úgy ver a szívem, mint valami csapdába esett kolibrié. Fel, le, majd körökben a galériát tartó fatörzs körül, be a fürdőbe és vissza. Végül elterülök a padlón, csak bámulok felfelé a semmibe. Megérkeztem.