Egy parapszichológus barátnőm javasolta, hogy ki kellene próbálnom az automatikus írást, mint terápiát. Legalábbis így hiszem, de lehet, hogy csak beszélt róla, összemosódik valóság és képzelet, mindent bevetítek és magam képére formálok. Nehéz már megkülönböztetni a lehetségest és a lehetetlent, elfolytak a határok.

Ma úgy döntöttem, a kísérlet mindenképp érdekes, és talán kész vagyok belenézni a mélyebb tükörbe.

Így hát tollat és papírt ragadtam, ellazultam, és nekikezdtem. Eleinte nehezen jöttek a szavak, gondolattöredékek bukkantak fel, mint hajótörés után a roncs apró maradványai. Aztán oldalakra híztak, mindent beterítettek, míg végül már nem volt más, csak a gondolatok, melyek mindent szétfeszítve robbantak fel a fénybe, szétzúzva a rácsokat. A kezemben lüktető fájdalom citált végül vissza, erre a valóságra.

Idemásolom a szöveget, amit felokádtam magamból végül. Kis korrekcióval, mert az automatikus írás közben nem választottam külön a szavakat, a központozást utólag tettem bele. Ami most következik, valószínűleg mindenki számára zavaros lesz.

Keresem, várom a szavakat. Űr, üresség vesz körül, tombolok, üvöltök, némaság, csend, fájdalom, erő, késztetés, betegség. Nyomor, tompa lúdgágogás. Fáj a fejem is, nincs már semmi. Puszta föld a haza, az otthon. Készen vagyok, befejeztek, giccses műalkotás? Nem látom a fényt, nem jön az erő, félek, fázom a melegtől, a kétségbeesés tréfát űz belőlem.

A kínai hangyák ellepték az agyam, már a rózsaszín elefántok sem táncolnak. Nem tudok sírni, a sírás jó, a sírás megkönnyebbülés. Nem érdemlek megkönnyebbülést.

Új erkölcs születik, a kábaság erkölcse, lüktet a szív, pumpálja a fekete rózsavért, mozdul a láb, dobol a ritmus. Nincs semmi, én sem vagyok, ez sincs, nem létezik a világ. Valaki engem álmodik, ideje lenne felébrednie.

Elhasználtak, használjanak még, amíg teljesen el nem kopok, ceruzaforgácsként, aztán a csonkot égessék el. Jön a vonat, sikolt a fék, ahogy a sínhez ér, nem tud megállni, belerohan a végtelen öröklétbe. Barát és ellenség együtt örül a mélyben, melyről csak hiszik, hogy a mennyország. Az élet tombol, színek, szagok, forradalmi szirmok bomlanak.

Lángol az ősz, éget a víz, minden kék, csak néha narancs. Piros felhők takarják a Napot, ma szomjas sem vagyok.

A kígyó visz tovább, eddig is ő hívott erre az útra. Nem vagyok tiszta, sosem voltam talán. Lehet-e gyászolni valamit, ami sosem élt? Tompa nyugalom a lét, vasszárnyakat bontok, elrepülök innen. Cél a vér, valami hideg és avas, valami megalvadt nyugalom, már az élet is elszállt belőle. Nem lehet teremteni, csak a semmiből. A semmi képlékeny, formálható. Az anyagnak lelke van, az nem a tiéd. Aki tiszta, halálában is tiszta, nem rontja meg bűn és mocsok. Aki tiszta, nem képes tanulni, mert a bűnt csak tanulni lehet. A bűn az okosok kiváltsága.

Kicsi vagyok, csak bámulom az óriásokat, nem tudnék velük megküzdeni, nem is kell, mert ők már győztek: köztük vagyok. Húzom magam után ezt a nyálkát, ragad, nem enged, visszatart.

Szeretnék elmerülni a tenger zöldjében. Ott béke van és nyugalom. Susogni sem tud a hínár, csak lágyan körülölel, magába fogad a Föld méhe, ez az én magzatvizem, megyek, fogadj be, Anyám!

Nem hiszek a szépségben, a szépség fáj, a szépség a halál. Azt mutatja, mit veszíthetsz, nem ad, hanem elvesz. A szépség deres, öreg fattyú, kavargó évgyűrűk között tajtékzó habokba mártom a testem.A zöldnarancs örvény elnyel, élvezem az ízét, nem, nem akarok szárazat, a homok szúrja a lelkem. A cipő sem szorít, ha nem veszed fel.

Hiszem a telet, a tél egy kicsit elhozza körém a tengert, hisz minden nedves és hideg, beborít a víz. A víz élet, magam is víz vagyok, forrás: buzog, majd elapad. Utolsó cseppjei is megtalálják a tengert.

Hiszek a húsban. A tánc fájdalmában, a halál szépségében, minden göndör, a természetben nincs egyenes. A csatornák bűne az enyém, ölök, mert ölnöm kell, így élhetek csak, magam sem tudom, miért. Átgázolok, mondták, átgázolok másokon, és igen nem fáj a más teste, nekem itt a sajátom, amely sajog. Vihar jön, elsöpri a Földet, az Embert, a világot, melyet úgy hívunk: civilizáció. Én hoztam ezt a vihart, bennem van, belőlem nő ki, ahogy a földből a hegyek hosszú évezredek munkája alatt torlódnak fel; de ha a munka bevégeztetett, már nem kerülheted meg, nem tagadható, ott van. Olyan, mint a gyermek, az anyja testéből szakad ki, talán fáj a földnek, mégis létrehozza.

Egy csészényi béke is elég, de az sincs.

Összegömbölyödöm, behúzom magam a biztonságba, a tüskéket kimeresztem, megvédenek az elpusztulástól. Nem tudnak bántani, a tüskék megszúrják őket, és én védem magam.

Lassan lehet örökké élni, aki gyors, hamar halott lesz, a természet a nyugalmat, a megfontolt haladást védi. Az örvény benyel majd kidob, olyan vagyok, mint egy almacsutka, én vagyok a falat, amely Ádám torkán akadt, és az emberiség csírájában kihalt.

Visz a szél tovább, ontom a fertőzést, eljutok mindenhova, kard és pajzs a fegyverem, élvezem nézni az utolsó pillanatokat, amikor a döbbent csendben felfogja az elme, hogy elveszett.

Nincs más, csak a pikkelyek súrlódása a kövek között, a nyakék is fojtólánc, csak szépen csomagolva.

A kétségbeesés szüli a rossz döntést, hozza magával a bűnt és a romlást, a tiszta mégsem bukhat el, mert nem is létezett. Nincs ártatlanság, minden gyermek gyilkos, anyja húsának és vérének kannibálja, már az anyaméhben is véráldozatot követel, akár egy azték istenség. Ők tudták, hol a határ, a szörnyeinket jól kell lakatni, különben kitörnek, és mindent elsöpörnek. Az angyalok sem védenek már minket, csak nézik a meccset, ami itt lent folyik, talán már a fogadásokat is megtették, helyre, tétre, befutóra. Megölünk mindent, ami ártatlan és tiszta, nem bírja a lelkünk, meghaladja a képességeinket.

Nem lehet megnyílni, befogadni, az életösztön a legerősebb gyilkos.

Hiszem a Föld megtisztulását, elhozom a jobb kort, ami utánunk jön, a gyilkos hamuból kibomlik az első rügy, apró virágok nyílnak a romok közt, a sivatagok lassan ismét erdőkké válnak, minden buja lesz, nedves, lüktető és élő, csak az ember nem lesz már.

Elnyelnek minket a habok, új Atlantiszként süllyedünk a semmi ölelő karjaiba.

A világ megölt. Most én jövök.