A nosztalgia-nap jegyében álljon itt egy másik kedves vers a Lélekfoszlányok kötetből. Sokak számára ez nem számítana versnek, nem ütemhangsúlyos, nem időmértékes, még csak rímek sincsenek benne. És mégis.
Lelkünk
Lelkem lelkedé.
De lelkem nem a te lelked.
Ő, mint az új Narcissus,
Az ifjúság szerelem iránti rajongásának szülötte.
Általad érez,
S belőled táplálkozik,
Tiéd, mégsem birtokolhatod.
Adhatsz szerelmet,
De saját képedre nem formálhatod,
Mert saját egyénisége van.
Lelked harcmező,
Hol az értelem és érzelem vívja örök harcát.
Engedd, hogy a hideg értelmet
Meggyújtsa a szenvedély,
S a heves érzelmet a mérlegelés hűtse le.
S meglátod, lelked hajóját
Kéz a kézben kormányozza majd e kettő,
S minden zátonyt kikerül.
Lelkünk vér.
Véred s vérem a nedv, melyből minden patak fakad,
S melyből minden élet ered.
Ez táplálja minden fa gyökerét.
S tested vérrel táplált fájának
Gyümölcsét ízlelem,
Szívem azt súgja:
E gyümölcs magja testemben kisarjad,
S a jövő bimbója bennem hajt virágot.
Illatod s lehelletem egybemosódik,
S bár az idő elmúlik,
E bimbóban
Mi mégis örökké élni fogunk.
/Gratia Fiabesco/
