Senki nem születik feladat nélkül. Így vagy úgy, de mind hozunk magunkkal egy célt, egy eszmét, egy gondolatot, amit át kell adnunk. Élhetünk bármeddig: ha nem adjuk át a velünk hozott ajándékot: sosem éltünk. S bármilyen korán is halunk meg: ha elvégeztük a feladatot, halhatatlanok maradunk.
Sokan azonban úgy élnek le egy életet, hogy fogalmuk sincs, miért vannak itt. Nem tudják, mit hoztak, nem tudják, mi a feladatuk. Nem látják a célt. Megmaradnak az anyagi világban, és csak néha, egy-egy néma pillanatig, ha egyedül maradnak önmagukkal, akkor érzik homályosan: ez kevés. Valami hiányzik. Valami elmaradt. Sokan sosem jönnek rá, mit kellett volna átadniuk.
Sokan viszont úgy is átadják a magukkal hozott ajándékot, hogy nem is tudnak róla. Ők aztán, mikor eljön az ideje, maguk sem tudják miért, de sokkal nyugodtabban tudnak elmenni közülünk.
Adni és kapni, tanulni és tanítani. Az örök körforgás.
Élt egyszer egy lány, aki hitt ebben. Rengeteg ajándékot hozott magával. És rengeteg erőt, hogy átadhassa az ajándékait. Azok közé tartozott, akik tudták, mi a feladatuk, és neki akadt bőven. Azonban hiába tudás és erő, mégsem volt ideje átadni azt, amit hozott, mert meghalt.
Meghalt. Nem jött volna még el az ideje, mégis meghalt, mert megölték.
Én öltem meg.
Nem bírtam elviselni a terheit. Nem bírtam elviselni azt az eszmét, amit magával hozott. A rémítő gondolatot, hogy igaza van. A példát, amit mutatott: hogy bármit el lehet viselni. Nincsenek korlátaink. Nem a halál a félelmetes. Nem az az ijesztő, hogy valamibe belepusztulhatsz. Az a rettenetes, hogy valójában bármit kibírhatsz. Hogy talán sosem telik meg a kehely. Aki a halált választja, nem azért teszi, mert nem bírja elviselni az életet. Hanem mert fél, hogy a következő csapás sem végezne vele. Hogy abból is fel tudna állni. Talán sérülten, talán sírva, talán üvöltve, de fel lehet állni. Bárhonnan fel lehet állni. Nem azért halsz meg, mert nem bírsz el többet. Hanem mert nem akarod elbírni.
Nem akartam több tudást. Nem akartam több erőt. Nem akartam látni. Túl sok volt, és mégis, tudtam, egyre több és több lesz, és abba se fogok beleroppanni. Nincsenek határok. Mindig van egy még nagyobb fájdalom, egy még erősebb érzés. Mindig van egy újabb nap. Mindig jön egy újabb álom. Mikor már azt hiszed, nincsen tovább, akkor is van folytatás. Én ezt nem akartam elviselni. Meg kellett ölnöm, hogy megállítsam, mert az általa hozott ajándékra nem álltam készen. Senki nem állt rá készen.
Mindössze a teste az, ami nekem itt maradt. És az energia. Az a rengeteg energia. Azonban az energia cél nélkül pusztító. Szétfeszít, szúr, megöl. Célt kell hát adnom neki.
Valahol a mélyben megvan minden, amit ez a lány hozott magával. Nem veszett el semmi. De nem akarok szembenézni vele. Azért öltem meg azt a lányt, hogy visszatemethessem a kollektív tudattalan temetőjébe mindazt, amit onnan hozott.
De az energiáját fel kell használnom, valamit át kell adnom, mert szétfeszít.
Adok hát, amit tudok adni: történeteket. Meséket. Gondolatokat. Álmokat. Erőt. És ha egyszer minden mondanivalóm elfogyott, hát megszűnök élni, mert nem akarom tovább hordozni egy nálam nemesebb lény ajándékait.
