Keresem tehát a módszert, a lehetőséget arra, hogy itt hagyjam ezt a valóságot, és átlépjek valami jobba, vagy másba, ami új, tiszta lapot ad. Semmi fennkölt eszme, az egyszerű, gyors megoldást keresem. Este van, későre jár. A Szabadság-híd messze van, a gyógyszer kevés. Aki egyszer vágta már fel az ereit úgy, hogy életben maradt, az többet ilyennel nem próbálkozik. Nem jön az ihlet, nem tudom, mit tegyek. Errefelé vonat sincs. Az internet jó barát, ott nézek körül, hátha találok valami kósza tippet.
Több oldal foglalkozik a megmentéssel. Lépjek be önkéntesnek. Menjek Afrikába. Hívjam a családsegítőket. Sok céltalan oldal is van, halott emberek emlékére. Nem tudnak megvédeni.
És akkor egyszer csak ott van.
Popper Péter: Hogyan öljük meg magunkat? Aktuális lelkiállapotomban a humor szónak még a jelentését sem tudom felfogni, így a lehető legkomolyabban gondolom, hogy kattintás után tippeket fogok kapni. Aztán összedől a világ. Az elszántságom porba hullik, marad helyette az értetlen némaság. Majd a kérdések. Az utolsó két pontnál elidőzök kicsit. Nem, nem vagyok jobban. Nem látom szebbnek a jövőt, nem érzem az erőt, ami majd segít a küzdelemben. Csak bizonytalanságot. Kíváncsiságot, félelemmel vegyesen. Nem hiszem, hogy jobbra fordulnának a dolgok, viszont immár úgy érzem, valahogy nevetséges lenne, ha meghalnék. Olyan…. Értelmetlen.
Olvasok tovább, egy másik blogban a top 10 módszerbe beleélem magam, és némiképp derűsebben látom a dolgokat.
Nem vagyok zaklatott, csak tompa, és üres. Elszállt a lendület és a keserűség, és ami nekem itt maradt, az már nem elég semmire. Túl kevés, hogy cselekedjek, túl sok ahhoz, hogy jobban legyek. Túl tompa vagyok ahhoz, hogy gondolkodjak, túl sebzett ahhoz, hogy akarjak gondolkodni. Sötétséget akarok, nyugalmat, csendet. Egy kis képszakadást. Szerencsére legalább erre megvannak a bevált, könnyen elérhető módszerek, a nyugtató és az alkohol kombinációja most sem okoz csalódást.
Hamar eljön a reggel.
