Ez az utolsó levél; álmok között
Szülték bennem a csillagok.
A remény belőlem elköltözött,
Nem is jöhetnek jobb napok.
Ez egy utolsó levél, egy meg nem írt,
Egy befelé kiáltó pillanat.
Nem szántja toll a jó papírt,
Szememben lángok vallanak.
Nem történt semmi. A már hű barátként ismert tünetek ismét kopogtattak. Az egyik pillanatban még repülök, szárnyalok, senki nincs, aki megállítson, hisz halhatatlan vagyok, egyenesen a Napba szállok! Nincsenek korlátok, nincsenek határok, soha nem is voltak. Nincs kudarc és nincs lehetetlen. Aztán fordul a sínpár, és egyszer csak belezuhanok az értéktelenség űrjébe. Már nem vagyok határtalan és mérhetetlen. Már nem vagyok halhatatlan és legyőzhetetlen. Már félek a kudarctól. Inog a kocsi a hullámvasút csúcsán, mintha gondolkodna: zuhanjon? Aztán megindul. Először lassan, bátortalanul, aztán egyre gyorsabban. Repülés. Eleinte még remélek: csak front van. Aztán visz az örvény, és már tudom: otthon vagyok ebben az ősűrben. Hazaérkeztem.
Talán lehetett volna kisebb a kanyar, lehetett volna lassabb a repülés. Lehetett volna gyengébb a becsapódás is. Ilyenkor minden szó számít. Ilyenkor nincs semleges mozdulat: vagy ütsz, vagy simogatsz. És még a simogatás is fáj.
Szelíd könny a vérNéma tó az arcAz eső hangja hívDe kinek mondanádMiért hazudnál?FélekAz emlék körbe zárKék leszAz eső és a sárBármit odaadnál egy szóértDe hangod mélyre száll, fáj még!Ezüst színű képSenki nem beszélA mesék hangja hívDe kinek mondanádMiért hazudnál?Szívet fest a lángFegyvert ránt az éjFeszült csendben állszMert az ajkad nem mozdulNem beszél...
Az egyik pillanatban még ültem egy padon, és megnyíltam. Valaki kíváncsi volt. Rám. Valaki engem akart, és valaki megnyílt előttem. Valaki értékesnek tartott. Egy ember, aki szépnek látott. Egy ember, aki jónak látott. Emberré lettem általa én is, a szó nemes értelmében. Egy ölebnek a simogatás puszta öröm. De a kutyának, akibe egész életében mindenki belerúgott, egy simogatás többet jelent mindennél. Jelentősége van. Ültem és élveztem a mindent jelentő simogatást. Elhittem, hogy velem történik, hogy velem történhet. Ahogy elhittem a halhatatlanságot is.
Aztán kiderült, hogy a simogató kéz mást is simogat, sőt, mást simogat csak igazán. Neki belefér ez is. A legsérülékenyebb pillanatomban kaptam a pofont. Ébresztő, kicsi lány. Nincsenek hercegek. Nem vagy királylány. Ennyit érsz, neked ennyi jut, többet nem érdemelsz. Minden jó szó, amit kaptam tőle, megkérdőjeleződött. Szép? Jó? Igaz? Nem igaz semmi sem, mert nem igaz ő sem. Értéktelenné lettem.
A kocsi átbillent, majd elindult a lejtőn. Lassan.
A pálya ugyanaz most is, az évek során már minden zegét-zugát megismertem, itt otthon vagyok. Tudom hát, melyik kanyart hogy tudom biztonságosan bevenni. Most gyenge vagyok és gyáva, most nem szabad engem bántani. Most minden mondat korbács. Most minden ki nem mondott jó szó ostorcsapás. Most gyógyít a csend, de pusztít a magány. Most távolinak és elérhetetlennek tűnik a halhatatlan repülés. Pedig leszek még jól. És leszek még rosszul is. Feltéve, ha engedik, hogy most rendbe hozzam magam.
Ereszkedek a sötét vízbe, egyre lejjebb, remélve, hogy a nagy levegő után viszontlátom még a felszínt.
Aztán egyszer csak nyomni kezdenek lefelé. Jönnek a pofonok sorra, akkor, mikor nem tudom megvédeni a lelkem. Már nincs esély. Már minden kimondott szó igaz, de az igazság mindennél jobban éget.
Milyen hisztis vagy!- így az egyik. Nem igaz, hogy nem bírod elviselni a kritikát. Hülye vagy és felelőtlen. Nagy hibát követsz el. Miért nem gondolkodtál hamarabb?
Igaza van.
Aztán jön a másik: te nem ez vagy. Ez nem az igazi éned.
De igen, ez vagyok, ez is én vagyok, ez vagyok, mióta az eszemet tudom. Egyszer sasmadár, máskor porban csúszó teknős. Nem vagyok csak egyik, vagy csak másik, én mindkettő vagyok. Nem valódi a szenvedésem, mondják. Valóban, mit is nyüszögök itt? Másoknak sokkal nagyobb problémákkal kell megküzdeniük. Az én fájdalmam luxushiszti. Még ahhoz is túl értéktelen vagyok, hogy megbecsült problémám legyen…
Aztán jön a kéz, értetlenül nézi, mi történt a királylánnyal, míg ő odavolt. Elmondom. Közli, hogy túl sokat gondolkodom, túl keveset cselekszem. Nem érti, mi közöm nekem a másik királylányhoz, de ha már tudok róla, akkor sem kéne foglalkoznom vele.
Már semmi sem az, ami. Még a hazugságot is lehet igazzá tenni. Problémás ember vagyok. El innen, nem bírok többet, tényleg megfulladok, hagyjatok!
Hazamegyek, nem vágyom másra, csak hogy beburkolózzak a csendbe, ami belül van. Nem akarok semmit. Most kicsit ne bántsatok. Ne most akarjátok megmondani, mit gondoltok rólam.
Cseng a telefon, felveszem. Egy barát, aggódik, mi van velem. Élek. Nem, ne gyere át, megoldom. Megleszek. Nem, nem akarok beszélni róla. Most nem, neked nem.
Még kétszer felhív. Mikor végképp feladja, csacsogni kezd. Nem akarok most semmiségekről beszélgetni, csendet akarok és ürességet. Meg akarom járni minél előbb a poklot, hogy aztán feljöhessek. Nem érti, megsértődik. Önző vagy, mondja. Nem látod, hogy törődni akarok veled? Hát nem érted, hogy fontos vagy? Ha nem törődnél annyit a saját problémáiddal, hanem foglalkoznál másokkal is, nem lennél depressziós.
Igazad van, Balázs. De én sosem mondtam, hogy nem ez vagyok. Te láttál bennem mást, egy királylányt. Nem vagyok királylány, nem a tiéd. Az vagyok, ami. Most épp önző.
Nem érti, nem fogja fel. Mondja tovább, ontja magából a sérelmeket.
Nem, Balázs, ez nem én vagyok, amit te akarsz, én nem tudom megadni neked. Nem engem álmodsz. Nem akarok több csalódást okozni azzal, hogy önmagam vagyok, inkább hagyj. Felejts el, ne hívj, ne keress.
Nem érti. Nem érti, hogy már nem érdekel a holnap. Nem akarok többet felkelni. Ezt nem teheted- mondja. Nem adom fel, kereslek. Nem szállhatsz ki, mert nekem fontos vagy, szeretlek.
Önző vagy, és nem vagy kedves. Csak magaddal törődsz, másokat észre sem veszel… Szenvedsz, és szenvedsz, ez köt le, nem látod, milyen jó dolgod van.
Igaz szavak, minden igaz. Ez vagyok én. Hát mit keresek még itt? Mit várok? Újra és újra ugyanaz. Minek a küzdelem? Kinek számít, hogy feljöjjek, ha senki nem szeret annak, ami vagyok? Már nem érzem, hogy valaha repülhetek még. Már nem érzem, hogy ebből kijövök. A bipoláris betegség utolsó keringőjét járom.
Elfogynak a célok, nincs már magyarázat. Nincsenek kérdések, nincsenek válaszok sem. Már nem akarok élni.
Feladtam. Jön a zuhanás, visz magával, még észre sem veszem, s már nem is vagyok. Elfogyott a tér, megszűnt az idő jelentése. A hullámvasút lefelé robog, mit robog: repül. Mikor elkezdtem írni, az volt a cél, hogy a számomra fontos dolgokat kiadjam magamból. Emlékkoszorúk, azokért, azoknak, akiktől el akartam köszönni. Adni akartam valamit, mielőtt elmegyek. Azt hittem, lesz erőm még befejezni a történeteket. Azt hiszem, azok, akik ismerni vélnek, mást gondolnak mindenről. Azt hiszem, nincs tovább, a pillanat közeledik, és már az sem érdekel, mit gondolnak, már nem tudok azon dolgozni, hogy megértsék, mi történt. Nem történt semmi. Nem történik semmi. Nem fog történni semmi. Már nincs semmi. Már nem érdekelnek a versek, már nem érdekel a mese, már nem érdekelnek a képek sem, amiket át akartam adni. Elfogyott minden, ami itt tudott tartani. Már semmi nem fontos. Ez a köszönések ideje.
Egy naplórészlet, 1999-ből. Akkor, 14 évesen is elköszöntem, csak akkor túl gyorsan.
„Már elbúcsúztam tőletek. Az utóbbi két hónapot mással sem töltöttem. Ha mégsem vettétek észre, nem az én hibám. De ne aggódjatok, nem tűnök el végleg. Visszajövök, és életetek minden percében ott leszek mellettetek.
Ha az első tavaszi napsugár megsimogatja az arcotokat, az én leszek, az a kis napsugár. Én leszek a tavaszi szél és az esőcsepp is, amely a szempillátokra hull. Én leszek a hópehely a hajatokban, vagy az orrotokon. Én leszek a rózsabokor, a bárányfelhő, a madárcsicsergés, a holdfény. Bárhova néztek, én ott leszek. Amíg emlékeztek a hangomra, a nevetésemre, a mozdulataimra, a szememre. Amíg emlékeztek rám.”
Akkor így éreztem. Akkor azt hittem, ezt akarom. Menni, és mégis maradni. Valahogy, valamilyen formában átadni azt, amit emberként már nem volt erőm. Most minden más. Minden szétfoszlik, nem marad álom és nem marad simogatás. Meghaltak a rózsák is. Már nem akarok visszajönni. Most már nincs mit átadnom sem. És ami mondanivalóm még maradt: talán nem is fontos. Most hagyok időt magamnak. Most is elköszönök lassan a világtól, de most másképp, másként, más miatt. És főleg: másoktól. Mindazok, akiktől annak idején elbúcsúztam, már nincsenek körülöttem. Így most valójában nincs is kitől búcsút vennem. Ez inkább belső késztetés. Egyfajta megnyugvás.
Készül az utolsó levél, készül a zárómondat is.
Akkor féltem. Féltem, és nem értettem, miért nincs senki, aki megvédene magamtól?
Ki mondja meg nekem?
Ki vezet el? Ki fogja kezem
Az égbe feszülő aszfaltúton?
Ki vigyázza a kést,
az ópiumot, az 1284-es számú tehervonatot?
Ki?
Most nem félek, nem érzek semmit, csak a fájdalmat, és a sürgetést, hogy megszabaduljak mindentől. Keresem a kést, az ópiumot, az 1284-es számú tehervonatot.
