Ilyenkor egy jó szó, amit szívből, igazán kívánnak többet ér minden ajándéknál. Ilyenkor egy rossz szó, egy hanyag, nemtörődöm félmondat nagyobbat üt minden pofonnál. Ilyenkor minden el-és összedől.

Ebben az állapotban szüttyögtem pár napja, amikor közölte velem valaki, hogy én nem törődök másokkal, átgázolok mindenkin. Kevés dologgal tudtak így meglepni életem során. Most megleptek. Főleg, mivel egy olyan ember találta ezt közölni velem, akinek fogalma sincs, naponta mennyi apróbb-nagyobb dolgot viselek el tőle, ami nekem talán kellemetlen, zavaró, vagy kényelmetlen, csak hogy neki jó legyen. Egyszerűen azért, mert nekem fontosabb, hogy ő jól érezze magát, mint pár apróság, az ilyesmin túlteszem magam, nyelek egyet és továbblépek. Én általában az a fajta ember vagyok, akivel ezt meg lehet tenni, megszoktam, nincs vele baj, a személyiségem része ez a vesztes hozzáállás. Csak azt nem szoktam meg, hogy ezek mellett közöljék, hogy átgázolok másokon. Van, hogy megbántok másokat, de kivel nem fordult még ilyen elő? Én általában úgy okozok fájdalmat, hogy segíteni akarok. Talán nem kellene többé segítenem, amúgy sincs re igény… De ha nem segítek, akkor azt kapom meg, hogy érzéketlen vagyok. Egyszerűen nincs jó megoldás. Ha kérdezek, az a baj, ha nem kérdezek, akkor az. Ha figyelek, ha beszélek, ha nem… Nem tudok jót tenni, nincs helyes cselekedet, én mindenképp rossz leszek. Talán ez a feladatom, hogy tűrjem, hogy rossz vagyok.

Most is rosszat teszek, mert ez, amit most csinálok, mártírkodás. Ha fellázadok, önző vagyok, ha tűröm, akkor meg direkt szenvedek, hogy sajnáljanak. Ördögi kör. Itt tudom kinyafogni magamat, ez az én kis menedékem, ahol nyivákolhatok magamnak, mint az éhes kismacska, mert nem hallja senki, így nem szól rám senki. Itt nem vagyok teher.

Így hát lavírozok csendben, próbálom meghúzni a lelkemet ebben a kis zugban, hogy minél kevésbé vegyék észre, hátha feltűnés nélkül tudom nyalogatni a sebeket.

 

Mert van mit. Túl naiv vagyok, túl hiszékeny, túl sokszor dőlök be mások játékainak. Kívülről persze ontom az észt. De csak rám kell nézni, ahogy élek, magáért beszél, senki nem is szabadna, hogy rám hallgasson. Mit tudok én? El tudom hinni mások hazugságait, akár többször, több körben is. És hiába tudom ezt magamról, hiába próbálok odafigyelni. Annyira szüksége van a lelkemnek erre a sok hazug szóra, issza, mint a föld aszály után a vizet… Aztán persze kiderül, hogy már megint csak játszottak szegény naiv kicsi lánnyal. Velem lehet, vagyok elég hülye hozzá. Persze ördögi a kör, mert miután átvernek, bántanak, kihasználnak, még értéktelenebbnek érzem magam, és ezek után a következő hazug jó szó még jobban esik, még nagyobb szükségem van rá, így még könnyebben elhiszem…

 

Nem történt semmi. Semmi különös, a szokásos kört futottam le ismét, az unalomig ismert, mégis fájdalmas kört. A klasszikus felállást, amikor hiszel egy fiúnak, hiszed, hogy tudsz még valakit érdekelni, hiszed, hogy van még élet. Aztán vársz, csodálkozol, hallgatod a csendet, lesed a telefont. És nem érted, nem érted, mi történt? Hol a baj, hol hibáztál? Hamarosan megjön a válasz is, a klasszikus: kis balga lány, hát nem vetted észre, hogy barátnője van?

Csak játék volt, kicsi lány, csak játék vagy, az emberek játékszere.

Ne aggódj, eljön a holnap is, holnaputánra beletörődsz, majd elfelejted, és már kezdhetik is újra.

Lassan ideje lenne megtanulnom a leckét. Lassan ideje lenne felejtenem. Lassan ideje lenne beletörődnöm, abbahagynom, befejeznem. Lassan ideje lenne feladnom. Ideje felébredni kicsi lány, már megint álmodtál magadnak egy világot.