5 hatalmas zsák ruha, és körülbelül 4 köbméternyi személyes emlék: képeslapok, fotók, egy-egy érdekes kavics vagy kagyló, jegyzetek. Rengeteg jegyzet. Életem lomjai. Nem számítva persze a több ezer könyvet, ami a pincétől a padlásig mindent beterít. Ma ismét otthon voltam, Tökölön-otthon. Mivel a szobámba már lassan képtelenség bejutni, a közelgő telihold adta energiabombától lelkesen nekiláttam a lomtalanításnak. Nálam ez nem olyan könnyű. A notórius gyűjtögetők fajtájához tartozom, egyszerűen képtelen vagyok bármit is kidobni. Lehet, hogy még divatba jön az a –most nevetségesnek tűnő- zöld kabát... Ez a kis doboz, bár semmire sem jó, mégis olyan szép… Kár lenne azokért az akváriumdíszekért, ki tudja, még az is lehet ,hogy egyszer újra lesz akváriumom… Ez a gipszkarton-darab is régi emlék…
Egyrészt, nagyon kötnek az emlékek. Másrészt fáj arra gondolnom, hogy valami, ami egyébként még használható, csak nekem nem kell, a szemétben végezze. Így az évek során csak halmozódtak és halmozódtak a dolgok, a régi szobám raktárrá avanzsált. De most eljött a megtisztítás, és vele a megtisztulás ideje. A ruhák nagy része megy valamilyen szeretetszolgálatnak, így máris megszabadultam 3 köbméternyi felesleges holmitól, mégsem kell kidobnom őket.
Azonban a személyes holmik esete más: vagy megőrzöm, vagy kidobom. Próbáltam valamilyen irányszámot megszabni, például minden megtelt szemeteszsákra juthat egy zacskónyi, amit megőrzök. A szelektálás nehéz és könyörtelen volt, az emlékek pedig jöttek és jöttek.
Egy vers is a kezembe akadt, Feritől. Nagyon szeretett, úgy, mint soha eddig és ezután senki. Annyira, amennyire meg sem érdemeltem. Valójában egyáltalán nem érdemeltem meg a szerelmét, csúnyán bántam vele. Számomra életmentő volt, jókor, jó helyen lépett az utamba ahhoz, hogy túléljek. De számára a legrosszabbkor, akkor, mikor csak befogadni tudtam, adni nem. Amikor a legönzőbb voltam. Amikor a legkevésbé tudtam, hol a helyem. Kerestem magamat. Kerestem a világot, az én világomat. És ott, és akkor úgy tűnt, valaki más nekem a világ. Elhagytam, eldobtam az engem legjobban szerető férfit. Kaptam érte egy hónapnyi izgalmat másiktól, aki aztán eldobott engem egy újabb kaland kedvéért. És kaptam érte töméntelen megbánást, fájdalmat és szégyent. A tudatot, hogy mit vesztettem. Feri valóban nem a világom volt. Ő a mennyországom volt, ma már tudom.
Ha most jönne, más lenne a helyzet, méltóképp tudnám viszonozni, amit adott. De már nem jöhet.
Szenvedélyes volt, lángoló. Költő, az igazi fajtából, aki azért ír, mert különben széttépi őt belülről a sok kimondatlan-leíratlan sor.
Ezt a verset nekem írta.
Több (Ezerszer)
Mint mikor büszke Nap, az égen úgy ragyog,
Százszor több vagy annál, ezerszer több vagy ott.
Amott a csillagok, hiába mind a fény,
Vakítod szememet, mennyei angyal-lény.
Mint mikor új eső könnyeimet mossa,
Százszor több vagy annál, ezerszer szebb múzsa.
Miként az eső, mely kis virágot éltet,
Te vigyázol engem, szívem mást mit kérhet?
Több vagy te mindennél, esőnél és Napnál,
Te százszor is több vagy, ezerszer több annál.
Amikor elalszol, vagy bárhova is mész,
Van olyan, ki érted akár halni is kész.
/S.M.K./
Túlságosan fáj belegondolnom, mi történt, és mi történhetett volna.
