Másnap délelőtt telefonált Apa, hogy meghalt Bobek, a degu. Nem volt semmi baja, nem volt beteg, öreg se volt még. Reggelre mégis meghalt.

 

* * *

 

Bobeket még én vettem magamhoz testvérével, Bobbal, mikor otthon laktam. Több ismerősömnek volt deguja, szelíd, érdekes és vicces lényeknek tűntek. Aztán mikor nekem is felkínáltak kettőt, belevágtam. Nem kellett volna, hamar meguntam. Bob és Bobek nem tartoztak a klasszikus deguk közé. Először is: nem nappali állatok voltak. Egy rocker srácnál születtek, aki egy banda dobosa volt. Ennek megfelelően születésüktől az éjszakai életmódot sajátították el, és erős zenei vénával rendelkeztek, rendkívül muzikálisak voltak. A csendet nem tudták elviselni, koncertekkel próbálták megtörni. Az előadások este 10-11 magasságában kezdődtek. A hangszerek: a deguk fogai és karmai, kölcsönhatásban a ketrec rácsával, plusz a bekészített koptatófa. Mikor már egy hete nem aludtam, kénytelen voltam éjszakára a fürdőbe száműzni őket. Közelről megtapasztalva, ez a két példány inkább deviánsnak tűnt, mint érdekesnek. Sokáig hibáztattam magamat, kerestem, mit csinálhatok rosszul. Rengeteget olvastam. Az biztos volt, hogy enni megfelelően kaptak, eleget és jó minőségűt, semmi olyat, amit nem szabad. Valójában többet törődtem az ő étkezésük minőségével, mint a magaméval. Az életkörülményeik kiválóak voltak, hatalmas, háromszintes ketrec, benne minden jóval, a mókuskeréktől a bújókán át a rágcsafáig. Ami azt illeti, nagyon jól érezték magukat. De kézhez szokni nem és nem akartak. Nem féltek tőlem, nem húzódtak el a kezemtől, de szemlátomást nem gondolták úgy, hogy nekik az emberszolgára szükségük lenne. Ötletem sem volt, hogy neveljem át őket nappali üzemmódra, sehol nem olvastam ilyen problémáról. A deguk nappali állatok, és kész. Éjszaka alszanak. Ezt a két példányt kivéve.

Mikor úgy alakult, hogy elköltöztem otthonról, nem hoztam magammal őket. Az albérlet tulajdonosa amúgy sem preferálta volna a háziállatokat, de őszintén szólva én magam sem éreztem, hogy akkora kötődés alakult volna ki köztünk. Így hát maradtak Tökölön.

Nyáron a hátsó teraszon laktak, nagyon élvezték. Egyik este Apa nem jól zárta be a ketrecajtót, reggelre Bob, a bátrabbik (és kétségtelenül az alfa, ezt Bobek folyton sebes farka is tanúsította) elszökött.

Bobek egyedül maradt, ami a deguknál nem túl kellemes, de ő szemlátomást inkább megkönnyebbült, hogy megszabadult agresszív bátyjától. Nyugodtabb lett, kevésbé zajongott. Kerestem rajta az esetleges depresszió jeleit, de nem voltak. Őt nem zavarta az egyedüllét.

Nos, Bobek meghalt szerda reggelre. Én pedig kötelességtudóan próbáltam sajnálni és szomorkodni, rosszul érezni magam, de nem ment. Mikor magamba néztem, az egyetlen, amit a mélységes közönyön kívül találtam, az egy csipetnyi megkönnyebbülés volt.

 

* * *

 

Van, hogy az ember kívánsága teljesül. Van, hogy azt gondolja, de jó is lenne, ha ez vagy az történne, így vagy úgy alakulnának a dolgok. És úgy alakulnak. Véletlen? Csoda? Áldás? Átok.

És van, hogy az ember rosszat kíván másoknak. Nem végiggondoltan, hideg fejjel, csak első dühében, egyszerűen csak átfut az agyán, hogy mi lenne, ha… Én legalábbis sokáig vigasztaltam magam azzal, hogy ez mindenkivel előfordul. Hogy senki sem szent. Ez talán megbocsátható.

Azonban van, amikor a világ kifordul önmagából, mikor a természet törvényei felborulnak, és megtörténik az, aminek nem lenne szabad soha megtörténnie. Van, amikor az ember kívánságai teljesülnek.

Egyszer talán belefutsz abba, hogy valakinek rosszat, horribile dictu a halálát kívánod, és az illető egy hét múlva halott. Ritkán, de előfordul. Persze betudod a véletlenek szerencsétlen összjátékának, nem is akarod, nem is tudod hinni, hogy azért halt meg, mert te ezt kívántad. És tényleg, többnyire csak egy szerencsétlen véletlen hozza így. Csak meghalt. De azért ott belül szégyelled magad, már magáért a gondolatért is, hogy a halálát kívántad. A dolog érdekessége, hogy ha nem halt volna meg, sosem szégyellnéd el magad…

És van, amikor az élet másképp alakul. Van, amikor minden kívánságod, amit őszintén, szívből, dühből, felindulásból gondoltál, teljesül. Nem, ez már nem a véletlen. Véletlenül megtörténhet ez egyszer. Kétszer. De nem többször. Veled mégis megtörténik, újra és újra, és egy idő után már nem tudod tovább hazudni, hogy nem te tehetsz róla. Nem lehet nem észrevenni az összefüggést, ha halált kívánsz, meghalnak, ha betegséget, megbetegszenek, ha szenvedést, szenvednek. Kívánod, beteljesül. Aztán körülnézel a romok közt, felméred a pusztulást, amit okoztál. És elmenekülsz, el onnan, ahol ezek a sötét vágyak valóra tudnak válni. Ahol ilyen sötét vágyak egyáltalán fel tudnak benned bukkanni, újra és újra, annak ellenére, hogy már tisztában vagy a következményükkel. Nem akarsz már álmodni többet a szikláról és a lányról, aki meghalt, majd ölni kezdett. Nem akarod, hogy teljesüljenek az álmaid.

 

Elmenekültem.

 

Apa sokat morgott a degu miatt, hogy már ő takarítja és eteti, neki pedig ez teher. Múlt héten végiggondoltam, mit lehetne tenni. A lakásba fel nem hozhatom Rumli és Dinamo mellé, sok lenne. Nem is akarom, onnantól megszűnne az alvás. El se férne. Ha viszont Dinamo megérkezik, már nem élhetek azzal a kifogással Apa felé, hogy nem szabad állatot tartanom a lakásban. Fel nem jöhet, nem akarom, lent terhet jelent, egek, mennyi problémát megoldana, ha megdöglene, csak úgy…

 

„Jól vigyázz, mit kívánsz, mert kívánságod valóra válik.”

 

Apa telefonja után sokáig gondolkodtam. Próbáltam szégyellni magam. Próbáltam sajnálni. Próbáltam arra gondolni, hogy ez borzasztó. Elég fejlett az erkölcsi érzékem, pontosan tudom, mit kellene éreznem. De nem érzem. Semmit nem érzek, csak közönyt és könnyebbséget.

Aztán végiggondoltam, mi lenne, ha folytatódna ismét a kívánságshow. Ha ismét elkezdenének hullani az emberek. Végiggondoltam, miket is kívántam össze, csak úgy, futólag az utóbbi pár hétben. Aztán végiggondoltam, mi lenne, ha tényleg beteljesülnének. Eljátszottam a gondolattal, beleképzeltem magam. És még mindig nem éreztem semmit. Semmit.

 

Semmit.

 

Szörnyeteg vagyok.