Nem tudom, mi van, valami nem stimmel. Szorít, űz, rohanni akarok, üvölteni, de inkább elfutni és sírni. Valami baj van, valami nincs rendben. Üvölt bennem az üres csönd, félek és fáj minden lélegzet. Rettegek, ha szólnak, rettegek már ha rám néznek is. Adrenalin bomba cikázik ereimben, a vérem úgy felhígult vagy inkább besűrűsödött tőle, mint egy elmocsarasadó patak. Nem akarok gondolni semmire, félek még a gondolatok gondolatától is, mégsem tudok üresfejű maradni, a pánik nem hagy.

A színházban még minden rendben volt. A darab kissé lagymatag, de egyszer azért élvezhető, a jól csengő sztárnevek egyszer bevonzzák a népet, és ennyi elég is. Talán a mondanivaló? Az űzött-megélt-elvesztett-eldobott-visszakapott szerelem? A kimondott szavak? A szavak felkavartak volna, ha hagyom. Olyan volt néha egy-egy mondat, mint az igazgyöngy: meg kell érte küzdeni, ki kell érdemelni, lemerülni, megszerezni. El van rejtve egy nyálkás-iszamos izomköteg közé. Ha kibírod, hogy végigkutasd azt a sok üres héjat, előbb-utóbb felbukkan a kincs is. Hát így volt itt is, jellegtelen, semmitmondó párbeszédek, némi egyszerű humorral fűszerezve, játék a szavakkal, kiszólások, beszólások… és közte egy-egy mondat, ami igazgyöngyként tündököl, és pengeként hasít.

Nem tett rám mély benyomást, de laza kikapcsolódásnak megfelelt. Nem, biztosan nem a színház…

Hazafelé sem történt említésre méltó, viszonylag friss ismerősökkel folytatott felszínes társalgás a Borárosig. Valahol ott kezdődött. Ahogy mentem fel a 6-os lépcsőin, elkezdődött a szívverés. A gyomrom szűkült, mígnem egyetlen, fájó, kemény pingponglabdává tömörült. A lélegzetem egyre gyorsabb lett, aztán kihagyott. Az agyam zsibog, a Corvinnál a villamosról nem is szállok, hanem ugrok, a lépcsőkön már rohanok. A másodikig. Ott valami néma zsibbadtság jön rám, megáll az idő, a Föld sem forog már. Megállok én is, nem lépek, nem tudok lépni, pedig kell, muszáj, akarok! Nem maradhatok itt, így, védtelen vagyok, támadható, és valami, valami ősi és erős és könyörtelen már elindult, hogy megöljön, érzem. Ez a gondolat segít összeszednem magam, újra megindulok, feljutok a harmadikra, be az ajtón. Biztonságban vagyok, végre…

De akkor miért nem jó még most sem? Nincs levegő. Levegő kell, így megfulladok! Nyitom az ajtót, a szoba fülledtsége enyhül, én még mindig fuldoklom. A szívem ver, bár ne verne, még az is jobb lenne tán, mint ez a robbanás közeli állapot. Sírnék, az biztos segítene, de elfogytak a könnyek, nem jönnek, nincsenek. Az ember pánik közben nem sír. A sírás a biztonság luxusa. Valami közeledik. Valami történni fog, és minden egyes perc és óra közelebb hozza, nem nyughatok. Aludni nem tudok, ilyen állapotban nem lehet. A Xanax, a Zoloft, az Andaxin már rég elfogyott, bár Xanaxból mintha kéne lennie még, a költözéskor még volt pár szem. Hova van, természetes kis placebo, de olyan ízzel és szaggal, hogy ha beveszed, azt is megbánod, hogy megszülettél. A rothadás, a keserűség, a bűn és a mocsok, a pusztulás minden szagát sikerült belepréselniük egyetlen kis tablettába. Ez a hullaházak szaga. Az egy hetes vízi hulla szaga, valódi horrorélmény, és mindössze ezer forintért mindjárt 20 szem is… hát nem megéri a hülyének is?

A Hova puszta léte leköti kissé forró agyamat, a pánik enyhül, már levegőt is kapok. Azonban ahogy ennek tudatára ébredek, ismét visszatér, a roham még erősebb, nem bírom, segítség, most meghalok, valaki jöjjön! Nem, senki, mindenki el, félek mindenkitől, fáj a szó, ugrok a mozdulatra, ne bántsatok, ne nézzetek, nem bírom, sírni akarok, de NEM TUDOK!

Írni- jut eszembe hirtelen, végső megoldásként. Igen, írni kell, az segít, leköt, kiadom, kiokádom a fehér lapra ezt a fattyút, ezt a mérgező émelyt, ezt az elmebajt, ha leírom, megszabadulok talán tőle. Hát írok.