Annak idején Danival sokat jártunk teaházakba. Egyik alkalommal, mikor távozni készültünk, a pincér megkínált minket búcsúzóul egy-egy szerencsesütivel. Mikor feltörtem a sajátomat, a benne rejlő egysoros kis üzenetet nem igazán tudtam hova tenni. A szokásos sablonos bölcsességnek tűnt, az a fajta, amiből én is írok percenként egy tucatot.
Ugyanakkor valamiért úgy éreztem, el kell tennem a papírt, mert egyszer valamikor, amikor nem is számítanék rá, még szükségem lesz erre a tanácsra. Így hát eltettem oda, ahova a többi soha viszont nem látott, de kidobni mégsem kívánt kacatot, következő nap pedig már az egész feledésbe merült.
Ez volt két éve.
Ma lomtalanítottam az emlékeimet, legalább 6 zsáknyi limlomot néztem át. És egyszer csak ott volt. Kézbe vettem, elolvastam, és közben szinte éreztem a marcipános tea illatát, a sütemény ízét a számban. És már tudtam, miért kellett eltennem.
"Senki sem születik készen: légy azzá, amivé legjobb hajlamod szerint válhatsz."
Napok, hetek, hónapok óta vívódom, a bennem élő lehetőségek, önmagam után kutatva. Mára a kép többé-kevésbé tiszta, ám két ellentétes utat rejt magában. Az elmúlt napokban a választ, az útmutatást keresve lehetőségek, lépések, érzések között hánykolódtam.
Íme. Kérj, s megadatik.
