Apával épp tévét néztünk a nappaliban, mikor hatalmas döndülést hallottunk. Ijedtünkben mindketten felpattantunk, és kirohantunk az első teraszra. Aztán megláttuk a zaj okát: a kocsibehajtó kapuja nem lett lelakatolva, mikor Apa beállt a kocsival, a nekitámasztott tégla (milyen érdekes, hogy ebben a háztartásban mindent téglákkal próbálunk helybenmaradásra bírni…) önmagában pedig a nem volt képes csukva tartani, így a szél kivágta.

Apa lebaktatott a lépcsőn, hogy visszacsukja és lelakatolja. Egyedül azonban nem boldogult, a szél minden másodpercben erősebb lett. Míg elérte az egyik szárnyat, és behajtotta, addig a másik kinyílt. Ahhoz, hogy utána nyúljon, a kezében lévőt el kellett engednie, és kezdődött az egész előről, mint valami némafilm a 20-as évekből. Nincs mese, gondoltam, nekem is le kell mennem segíteni, még ha ezzel azt is kockáztatom, hogy a szél felkap mind a 41 kilómmal, és Arizonáig le sem tesz. Azonban -várakozásaimmal ellentétben- nagyobb gond nélkül lejutottam a kerítésig, ahol aztán együttes erővel, két oldalról toltuk a két kapuszárnyat a helyére.

Apa épp a lakatot tette a helyére, mikor az ég dörögni kezdett. Egy hatalmas villám cikázott át a fejünk fölött, megvilágítva a szemben lévő, régóta lakatlan ház teraszát.

 

* * *

 

A ház kiskorom óta, több, mint 15 éve lakatlan volt. Annak idején, mikor ideköltöztünk, egy házaspár élt ott két gyerekkel, egy kisfiúval és egy kislánnyal. A férfi azonban valahogy nem érezte szükségét a törvény teljes körű betartásának, főleg nem akkor, ha tulajdonviszonyokról volt szó. Hitt a könnyen megszerezhető vagyontárgyakban. Talán nem fajult volna el a dolog, ha nem szereti annyira a feleségét, vagy ha a nő és szomszédasszonya között nincs akkora rivalizálás.

A szomszédos házban lakó másik pár szintén két gyermek, egy fiú és egy lány büszke felmenői voltak. Mindkét asszony úgy tartotta, a külsőségek mutatják meg az ember igazi értékét. Akkor vagy valaki, ha tiéd a legnagyobb ház, a legszebb kert, a legújabb kocsi. A két család egyidőben kezdett építkezni a Bodza utca kisebbik ágának két oldalán, még a 80-as évek legelején. Sosem tudjuk meg, hogy eredetileg mekkora házat akartak építeni. De ahogy az egyik meglátta, hogy a másiké is ugyanakkora lesz, azonnal ráhúzott még egy emeletet, amit persze szomszédja sem hagyott megválaszolatlanul. Nőttek a házak, mint a gomba, mígnem elérték a környéken építhető maximális méretet, majd túl is lépték azt. Aztán folytatódott a harc a teraszok számával, a kocsibeállókkal, az ablakokkal, a szobaszámmal…

A többi, egyszerűbb hozzáállású szomszéd csak csodálkozott, honnan futja minderre a két családnak. Az egyiknek még csak-csak, hiszen ott a nő orvos, a férfi tanácstag, és valami igen fontos beosztása van a helyi TSZ-ben is. Na de a másik, a velünk szemben lévő ház? Hiszen ott a feleség nem is dolgozott, a férj pedig lakatos volt a 10 km-re lévő gyárban.

Teltek az évek, a rivalizálás egyre erősebb lett a két család között. Automata mosógép, színes tévé, hűtőszekrény, fagyasztóláda… havonta más-más háztartási gép érkezett hol az egyik, hol a másik udvarra utánfutón, nagy felhajtások közepette. Mígnem egy napon rendőrautó állt meg a szemközti ház előtt, két rendőr bement, majd pár perc múlva a lakatost közrefogva távoztak. Mint kiderült, a család valóban nem engedhette meg magának ezt a versenyt. Ezt a férj tudta is, többször figyelmeztette asszonyát, az azonban mindannyiszor könnyes jelenetet rendezett. Értse meg, mondta, neki szüksége van ezekre a holmikra, a mai világban nem lehet meglenni ilyesmi nélkül, és különben is olyan megalázó, hogy másnak futja rá, nekik meg nem. Pedig ha annak idején nem a lakatost választja, hanem a TSZ elnököt, aki szintén csapta neki a szelet, akkor most nem így állnának a dolgok. De még nem késő, persze… A lakatos értette a célzást, ugyanakkor rajongott feleségéért, így azt tette, amit sok férfi tett volna a helyében: megteremtette a rongyrázásra valót. Olyan eszközökkel, amikhez értett: zárakkal, tolvajkulcsokkal, pajszerral, kalapáccsal.

A jutalom nem maradt el: 8 év fegyházra ítélték, felesége pedig már az első hónapban talált helyette egy másik pártfogót, aki meg tudta adni mindazt, amire szüksége volt: töméntelen pénzt; emellett pedig gyermekeit is elfogadta. Az új lovagnak csak egy feltétele volt: a kis család költözzön hozzá, mert a régi ház a régi férfira emlékezteti. A ház így kiürült, csendben várva a következő lakókat. Azok azonban nem jöttek. Nem is jöhettek, ugyanis a börtönben ülő férj nem egyezett bele az ingatlan eladásába sem akkor, sem később. A börtönből szabadulva sem költözött vissza, de a házhoz, mint egy figyelmeztető emlékhez, ragaszkodott.

 

* * *

 

A ház tehát immár másfél évtizede lakatlan, üres és kopár, a kertje elvadult. Apa egyszer csak a villámtól megvilágított teraszra mutatott:

- Odanézz, az nem egy kutya ott? Ott meg még egy… Ott, a terasz alatt is egy.

És valóban, tekintetemmel követve az irányt, megláttam őket: egy hatalmas szürke kan állt mozdulatlanul a teraszon, egy valamivel kisebb, talán nőstény a lépcsőn, egy pedig a terasz alatt. Mind felénk bámultak. Érdekes. A ház lakói sosem tartottak állatot, de kutyát egészen biztosan nem. A környéken kóbor kutyák sincsenek. Csupa kertes ház, kerítéssel, minden kutya kerten belül tartva. Mifelénk még sétáltatni sem szokás őket. Emellett a megye legeredményesebben működő sintértelepe, plusz három önkéntes, alapítványok által működtetett állatotthon gondoskodott arról, hogy az utcák biztonságosak, kóbor ebektől mentesek legyenek. A szomszéd ház ugyanakkor erős, az idő vasfogát kiálló kerítéssel bírt, hála a feleség versenyszellemének: fél méter beton alapzat után további két méter kovácsoltvas következett. Alatta lyukat kaparni, fölötte átugrani nem lehetett. Hogy kerültek a kutyák mégis a kerítésen belülre?

A következő villám fénye meghozta a választ is.

- Nem kutyák. Farkasok!

Belenéztem a vezérhím hihetetlenül értelmes, emberi szemeibe, ő állta a tekintetemet. És akkor megértettem. Mindaz, amire az elmúlt hónapokban vártam, most itt van. Megkaptam. Kevés ember mondhatja magát ennyire szerencsésnek, gondoltam cinikusan. „Jól vigyázz, mit kívánsz, mert kívánságod valóra válik”- tartja egy régi mondás. Én kívántam a furcsát, a különlegeset. Kívántam a halált is. Kívántam, hogy végre történjen valami, ami felráz. Kívántam a találkozást a természetfölöttivel. De azt sosem kívántam, hogy mindezt egybegyúrva, egyszerre kapjam meg.

Várnak, tudtam, hogy várnak valamire. Nem fognak elmenni. Nem fognak megkímélni sem, csak még várnak. A családom! A kutyáim! Mind veszélynek vannak kitéve a dögök miatt. Apa azonnal megértette, ahogy rám nézett. Egyszerre mozdultunk a kaputól, amit addigra bezártunk. Először a kutyákat kell biztonságba helyezni, tudtuk. A pincelejáróban kialakított terembe rohantunk. Félredobáltuk egy rakásba a sok limlomot, amit az elmúlt években felhalmoztunk. Bevittük a tápos edényeket, majd a vizeseket is. Azokba friss vizet engedtünk. Ki tudja, meddig lesznek ide zárva szegény állatok… Aztán Akelát kiengedtük a kennelből, de mielőtt megörülhetett volna a szabadságnak, azonnal be is tereltük a biztonságosnak ítélt bunkerbe. Ezt persze nem vette jónéven, harsány ugatásba kezdett. Kyrát nem kellett noszogatni, a kiszórt kutyatáp elég hatást gyakorolt rá, ment magától is. Ahogy bent volt mindkét kutya a lejáróban, rájuk zártuk az ajtót.

Ebben a pillanatban ismét csattanást hallottunk. A hátsó terasz. Anya!

Anya egészen eddig a szobában aludt, kimerült volt, így sem az előző ajtócsapkodások, sem a kapu döndülése nem ébresztette fel. Azonban a kutyaugatás megtette hatását. Elég ingerülten ébredt, felvette a köntösét, és kijött a hátsó, szélvédett teraszra rágyújtani.

A farkasok, mintha csak erre vártak volna, megindultak.

Nem lehet, ez nem lehet! Meg kell mentenem. Egyszer már elveszítettem, nem hagyhatom még egyszer! Biztonságba kell helyeznem. Az első, dupla ajtón nem tudnak átjutni, a hátsó ajtó a redőnyt leengedve szintén kitart. Hozzám jönnek, engem akarnak, a kint maradok, nem is akarnak majd a házba jutni…Betereltem Anyát és Apát, tiltakozásukkal mit sem törődve. Az ajtókat rájuk zártam, és vártam… Nem kellett sokáig várnom, a farkasok megjelentek, két lábra emelkedve…

 

* * *

 

Hideg verítékben fürödve ébredtem, fuldokolva a torkomban rekedt néma üvöltéstől. Nem igazi. Nem történt meg. Álom. Csak álom, nyugodj meg. Még ha minden más, a ház, a szomszédok története igaz is, de a farkasok... csak álom. Ébren vagy, nincs semmi baj. Nézd meg, mennyi az idő. Gyerünk, mozdulj már meg, nem fognak megtámadni. Most nem. Még nem.

Végül sikerült kocsonyássá vált kezemet rávenni a mozgásra, a telefon felé nyúltam. Hajnali fél öt. Reszkettem. Azt hittem, vissza sem fogok már aludni reggelig, de tévedtem. Sajnos.