A hétvégén lomtalanítottam, és átrendeztem a nappalit. Nem vagyok rendmániás, nálam a lázas pakolás-takarítás-szelektálás a lelki baj jele. Ahogy egy barátom is rámutatott, akkor állok neki rendezkedni, ha rumli van az életemnek egy területén, amit nem áll módomban megváltoztatni. Ilyenkor azzal kompenzálok, hogy egy másik, kézzelfoghatóbb területen rakok rendet.

Pakolás közben a kezembe akadt egy régi szakácskönyv. Apa hozta fel még augusztusban több más könyvvel, de mivel én nem vagyok egy konyhatündér (még a rántás és a habarás közt se tudok különbséget tenni), eddig észre sem vettem. Most kinyitottam, és legnagyobb megdöbbenésemre egy üzenetet találtam benne Anyától, nekem:

„Édes kislányom, Nórikám!

Ez nagyon hasznos könyv, kérlek, hogy szakíts időt az átolvasására. Úgy vélem, az egyszerűbb ételek és sütik elkészítését ebből megtanulhatod.

Használd egészséggel!

Csók: Anya

2005.07.17, Tököl”

Mint említettem, nem vagyok konyhatündér, nem véletlenül. Kislánykoromban imádtam főzőcskéset játszani, gyűjtöttem a recepteket (a mai napig megvannak, több ezer recept, lapokon, újságokból kitépkedve, könyvekből kimásolva). Azonban mikor abba a korba jutottam, hogy elkezdjek főzni, Anya hamar elvette a kedvem. Türelmetlen nő volt, ha elsőre nem pont úgy csináltam valamit, ahogy ő gondolta, kivette a kezemből, és maga folytatta. Ezt a tulajdonságot örököltem tőle. Én is jobb szeretem magam csinálni a dolgokat, egyrészt, mert az a biztos, másrészt pedig, mert a legtöbb esetben amennyi idő alatt elmagyarázok valamit, annyi idő alatt (és annyi energiával) magam is meg tudom csinálni.

Konyhabéli pályafutásomnak azonban nem Anya türelmetlensége vetett véget. Lelkesedésem töretlen volt, de megtanultam, hogy jobban járok, ha akkor kísérletezek, mikor Anya nincs otthon. Így esett, hogy egy nyári szünetben, mikor egyedül voltam otthon, felgyújtottam a konyhát... Ez volt a záróakkord, ettől kezdve már nem kellett kitiltani, egy életre elment a kedvem mindennemű konyhai tevékenységtől.

Sosem tanultam meg főzni. Később egész feminista ideológia-kört gyártottam eme hiányosságom magyarázatára, de a tény tény marad: nem tudok, mert nem szeretek főzni.

Anya idősebb korára elkezdett aggódni, mi lesz így velem („Kislányom, senki nem fog feleségül venni ha nem tanulsz meg főzni!”- ez volt a vesszőparipája. „Nem baj, mert nem is akarok férjhez menni!”- így én).

2005 májusában beszélt először a mellében, hónaljában érzett csomókról. Pedig már januárban is kitapintotta őket. Csak hallgatott. A május, június orvosoknál, kivizsgálásokon telt. Mígnem megjött a diagnózis: mellrák, áttétes hónalji nyirokcsomókra. Jött a sugár, majd a kemoterápia. Jött a természetgyógyász. Jött a vallási közösség kollektív imája. És eljött a szeptember is, mikor javulás mutatkozott. A daganatok egy része visszahúzódott.

Aztán feladta. Egyszer csak feladta. Azt mondta, elfáradt.

Októberre  a rák átterjedt a torkára.

Novemberre a tüdejére. Lefogyott, elbírtam a karjaimban, nem volt több 35 kilónál, pici kopasz, lélegző, fájó csontváz. Nem tudott enni. Nem tudott járni. Nem tudott beszélni sem. Etettem, itattam, fürdettem. Amíg volt ereje, vittem a mosdóba, amikor már nem volt, jött a katéter és a pelenka. Aztán eljött a morfiumtapasz ideje is. Papíron kommunikált, ha volt ereje egyáltalán ébren maradni.

Decemberre már nem kapott levegőt sem. Naponta telt meg a tüdeje vízzel. Kihívtam a mentőt, bevitték, leszívták a vizet. Néhány nap múlva hazaküldték, mondván, tele a kórház,

-De hát otthon megfullad!

- Sajnáljuk. Kevés az ágy, folyamatosan érkeznek be a betegek, nincs kapacitás.

Így hát hazahozta a mentő.

Persze pár nap múlva fuldoklott. Sírva hívtam az ügyeletes orvost. A gyerekkori orvosom volt, egy kedves, tüneményes nő, Edit doktornő.

Megnézte Anyát, és azonnal mentőt hívott. Ő volt az első, aki kimondta nekem, hogy meg fog halni. Az anyám meg fog halni. A jelek nyilvánvalóak voltak, de valahogy egészen addig, míg egy orvos nem szembesített vele, nem tudtam elhinni.

A mentő megérkezett, Edit doktornő pedig megmondta nekik, hogy eszük ágába se jusson még egyszer hazaküldeni Anyát, mert ilyen állapotban nem lehet otthon ellátni.

A karácsonyt a kórházban töltöttük. Naponta látogattuk, naponta adtuk a pénzt az orvosoknak. Féltünk, hogy különben hazaküldik. Naponta adtuk a pénzt az ápolóknak. Másképp nem etették, volt, hogy nem cserélték a pelenkáját sem.

És megpályáztunk egy helyet a Hospice alapítványnál. (A hospice szolgálat ápolást, gondozást biztosít azok számára, akiknek daganatos megbetegedése olyannyira előrehaladott, hogy gyógyító kezelés már nem jön szóba. Ebben az időszakban az egyetlen lehetőség a panaszok enyhítése, a fájdalom csillapítása, a testi és lelki támogatás, a halálfélelem csökkentése.) Januárban kaptunk egy ágyat, így Anyát átszállították a Szent László Kórház Hospice részlegére. Továbbra is látogattuk mindennap. Beszélni nem tudtunk vele, többnyire aludt, így azon kívül, hogy fogtam a kezét, sokat nem tehettem.

2006 január 19-én dolgoztam, mikor csörgött a telefon: Anya látni akar. Az idő nagy részében már nem volt magánál, nem is mindig érzékelte, ki van körülötte. Már nem kommunikált sem szóban, sem írásban, így tudtam, azt közölnie, hogy látni akar, hatalmas erőfeszítésébe került. Elkértem magam, Apa értem jött kocsival. Bent a kórházban csak álltam esetlenül. Anya kábult volt a morfiumtól. Nem tudott beszélni. Nem tudott írni sem. Csak fogtam a kezét. Kapaszkodtam belé. Aztán este hatkor hazaküldtek minket.

Fél hétre értünk haza Tökölre. Hét órakor csörgött a telefon hogy meghalt az anyám.

Nem fogtam fel.

A mai napig nem fogtam fel. Dühös voltam. Amiért feladta. Amiért itt hagyott, így hagyott engem, befejezetlenül.

A szakácskönyvben talált sorok megmutatják, hogy ő is tudta ezt. Sokkal hamarabb tudta, mint azt én elképzeltem volna. Már júliusban búcsúzott. Tudta, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül ki fogom nyitni ezt a könyvet. Mert szükségem lesz rá, az útmutatására. Mert be kell pótolnom, amit elszalasztottam.

Csakhogy nem mindig van lehetőség bepótolni a dolgokat.

Már nem tudom elmondani, hogy szerettem. Már nem tudja elmondani, hogy szeretett.